|
 Bános
Tibor dramaturg, író, színházi ember aki könyvek sorával
vezette be olvasóit a magyar színház XX. századi
történetébe. Legújabb kötete A pesti kabaré 100 éve
(1907-2007) a Vince Kiadó gondozásában méltó módon
csatlakozik ezekhez, követve a műfaj sorsát történelmünk e
zaklatott korszakában.
Bevezetésül megmutatja a millennáris Budapestet, ahol már
volt telefon, sőt telefonhírmondó, földalatti és - igaz,
hogy még csak kávéházban – már filmet is vetítettek.
Természetesen a párizsi kabaré megjelenése sem váratott
magára, sajátos pesti változata – amelynek
előzményeit a Bach-korszaktól kikutatta a szerző és amely
eredetileg jiddisül beszélt és klezmer kísérettel énekelt
– hamar meghódítja a magyarosodó főváros közönségét.
Szép Ernő megbukik, de Nagy Endre tüneményes pályafutást
kezd. Heltai Jenő, Molnár Ferenc és mások a kabaréban
kezdik, de Kosztolányi Dezső szerint „kabaréban mindig van
egy mellékajtó, mely az irodalomtörténetbe vezet” és a
könyvben sok példát találunk erre.
A pesti kabaré politizál, kigúnyol politikusokat, különösen
Tiszával foglalkoznak sokat. 1914-ig tart a kabaré
aranykora, a háború már nem vicces, de azért kifigurázzák a
„hadigazdagokat”, akik nyerészkedtek a vérontáson.
1920-ban az új kurzus nem kedveli, magyartalannak tartja
a műfajt, amelynek képviselői kizárólag zsidók voltak,
de a konszolidációval Bethlen miniszterelnök is elmegy
Békeffi műsorát megnézni a Terézvárosi Színpadon. Pedig a
szereplők gázsija alacsony, csak a direktorok gazdagodnak.
Nem drágák a jegyek sem, sőt a 20-as évekből ismerjük a
Népkabaré tervét, ahol nem lett volna belépődíj, sőt
szünetekben minden néző ingyen kapna sört és sóskiflit.
Jellemző erre a sokszínűségre Nagy Endre 1932-es
visszaemlékezése, amelyben „kabaréjárványnak” nevezi az
elmúlt negyedszázadot.
Az erősödő német befolyás és a háború visszaszorítja a
kabarét, melynek műsoraiból a nézők erőt és reményt
merítettek, ezt nevezték „zs-vitaminnak”, a szabadszájú
Békeffit le is tartóztatják, az ostrom a színházak épületeit
megrongálja s mégis, már 1945 március - áprilisban sorra
nyitnak a kabarék, köztük újdonságok, mint Básti Lajos
rövidéletű „irodalmi varietéje”.
Közben folynak a koalíciós csatározások színpadon és
háttérben. Új arcok tűnnek fel, vidékről feljön Kabos László
és az akkor még szőke bonviván Kazal, sok sanzon, Kellér
Dezső nagy sikerrel konferál.
Az új diktatúra sem kedveli a műfajt, bár a rádióban
szombatonként megjelenik a Pol-ka, a politikai kabaré, de
sorra bezárják a pesti kabarékat, az újonnan alakult FŐNI
(Fővárosi Népszórakoztató Intézmények) irányítja a
cirkusszal együtt a megmaradtakat.
Az enyhüléssel ezek új lendületet kapnak, az 1956-os
forradalom „történelmi viharszünete” után a Vidám Színpad
válogatott kabaréműsorral nyit, megtelik a Kamara Varieté
is.
Pesszimista címet visel az utolsó előtti fejezet (Az
eltékozolt örökség) a pesti kabaré agóniájaként minősíti az
1967-2000 közötti éveket, de a bemutatott sok tehetséges
művész inkább a záróoldalak utolsó szavaira ad alapot:
„Legyünk optimisták”.
Élvezetessé teszi a könyv lapozgatását a sok közölt jelenet,
szemelvény, kép és plakát. Névmutató és forrásjegyzék
könnyíti meg a további tájékozódást.
Róbert Péter
2008.05.20
|
