Giorgio & Nicola Pressburger:
A zöld elefánt |
Giorgio
Pressburger, az Olasz Kulturális Intézet igazgatója éveken át ismert alakja, joggal
mondhatjuk jelentős tényezője volt a nyolcadik kerület, sőt a főváros szellemi
életének. Józsefvárosi fiatalemberként az 1956-os forradalom leverése után került
Olaszországba, ismert író lett, kulturális diplomataként tért vissza
szülővárosába, amelyet - különösen szűkebb pátriáját, a kerület Körúton
túli színes, érdekes világát - soha sem felejtett el.
Szép bizonysága ennek a Múlt és Jövő Kiadónál nemrég megjelent A zöld elefánt
című, testvérével közösen írt könyve, amelyben emléket állít családjának, a
régi Józsefvárosnak, a régi Budapestnek, a magyar történelem egy korszakának.
Jom Tov (a név magyarul "jó napot" jelent) a Teleki téri zsidó kereskedő a
XIX. század végén (majdnem múlt századot írtam, pedig hol van az már!) különös
álmot lát egy zöld elefántról, amelyik megjelenik a józsefvárosi bérház udvarán,
ormányával elér a harmadik emeletig és szavak nélkül - hiszen csak trombitál, ahogy
egy elefánthoz illik - nagy dolgok eljövetelére, figyelmeztet a családban és a
világban.
Jom Tov életében már semmi rendkívüli tettre nem kerül sor, de az álom tovább
száll Izsák fiára, aki tőle telhetőleg igyekszik eleget tenni a jövendölésnek.
Sajnos a történelem gyakran közbeszól: gazdasági válság, háború,
zsidóüldözés, kommunista diktatúra - valami mindig megakadályozza a szép remények
valóra váltását... Belenyugszik, mit tehet mást: "Én nagy vagyok. De az idők
kicsik" - vonja le a szomorú következtetést, a Teremtő pedig egy új álomban a
következő generációra, Izsák fiaira örökíti a küldetést.
Ők 1956-ban elhagyják Magyarországot, az ikrek egyike a titok birtokosa, aki nehezen
fogadja küldetését, de végül megbékül sorsával.
Érdekes alkotás a Pressburger testvérek könyve. Családtörténet, bizonyos misztikus,
vallásos elemek keverednek benne történeti eseményekkel. Zsidó vonatkozásokat
éppúgy megtalálunk benne, mint sajátos pesti - elsősorban józsefvárosi - színeket,
ízeket, de nem nélkülözi az általános emberi tanulságokat sem.
Furcsa szituációk váltogatják egymást a lapokon. Zsidó főhőse egyszer csak a
"Vatikán árnyékába", Róma városába, a pápa közelébe kerül, a magyar
történelem forgószele szétdobálja a szereplőket a világon, Amerikát is
megjárják.
Kisebb dologban néha nem pontos az írói emlékezet: az első világháború
kitörésekor még nem vonulhattak páncélosok a józsefvárosi utcákon (erre várni
kellett néhány évtizedet, akkor annál bőségesebben, ld. 1956!), a második
világháború után nem voltak amerikai járőrök Budapesten, legfeljebb orosz
"patruj", pedig a lakosság szívesebben látta volna, még ha négereket is.
Külön erénye a műnek a sorokon és a néha tragikus eseményeken is áttündöklő
csendes jó kedély, amely pl. a munkatábor számára is vidám indulót fabrikál.
Ez az optimizmus ad esélyt a túlélésre, a rossz elviselésére!
Róbert Péter |