Jehuda Láháv: Sebhelyes
Élet |
AMÍG WEISZLOVITS PISTÁBÓL
JEHUD ALÁHÁV LESZ...
|
Nem
sok szimpatikus kommunistát ismertem hányatott életem során. Jehuda Láháv egyike a
kevésnek. Persze kis rosszindulattal lehetne úgy is mondani, hogy szimpatikussága egybeesik
kiábrándulásával a sztálinista megváltás lehetőségéből. Ez azonban - és én
ismerem őt sok-sok éve - egyszerűen nem így van. Ő személyében testesítette meg az
emberarcú kommunizmus lehetőségét, még mielőtt a süllyedő hajóról menekülő
elvtársak ezt kitalálták volna. Lehet, hogy ez a kispolgári szülői ház és lehet,
hogy a Holocaust emléke, és ahogy ehhez a bolsevisták viszonyultak - egyre megy.
Jehuda Láháv, az eperjesi Weiszlovits család egyetlen sarja, jól megirt életrajzi
kisregényében ( "Sebhelyes Élet", Budapest, 2003, Makkabi kiadás, 157 oldal)
egy nem mindennapi élet tárul az olvasó elé, amely az elmúlt század harmincas
éveiben kezdődik , a valamikor magyar, akkor Csehszlovák és ma szlovák Presovban,
vagyis Eperjesen, és máig is tart az izraeli Rison Lecionban, ahol Jehuda nyugdíjas, de
módfelett aktív életét éli Manyival, aki harmadik felesége.
Röviden: szüleit deportálják 1942-ben, őt azonban előzőleg Salgótarjánba
menekíti bőrgyógyász Dr. édesapja, majd onnan Pestre a nagymamához. Itt is utoléri
a német megszállás, csillagos ház majd "védett" gyermekotthon, ahol
karrierje kezdődik: szlovák tudása révén tolmács lesz a gyermekotthon igazgatója
és a felszabadító/megszálló hadsereg őrnagy parancsnoka között. Ez megszereti őt,
egyenruhába öltözteti és rendfokozatot ad az alig 15 éves Pistának, aki aztán
elkíséri őt Ausztriába majd Csehországba, ahol elválnak útjaik. Előbb azonban
Esztergomban találkoznak az idős és beteg Serédi Jusztinián hercegprímással és a
büszke zsidó Pista, aki itt is tolmács, zavarba jön, mert nem akarja megcsókolni a
gyűrűt az idős főpap kezén. A vége happy end: miután a parancsnok, Maszlov őrnagy,
"erősen megrázta" Serédi kezét, a kis tolmács, az "ezred fia", is
követte példáját. "Puha, erőtlen tenyere volt" - jegyzi meg a könyvben.
Serédi megkérdezte, tud-e héberül ("Ő tudott, én akkor még nem"). Két
nappal később Serédi elhunyt és Jehuda megismerkedett "egy eleven
miniszterrel", Gróf Teleki Gézával (az öngyilkos Teleki Pál fia - n.k.), aki az
új, demokratikus magyar kormány nevében jött a prímás temetésére.
Vissza Eperjesre, ahol világossá válik a sötétség: a szülők nem élték túl
Auswitzot. Pista most már hivatalosan is árva. Különbözetivel gimnáziumba kerül,
ahol jó tanuló. Van még néhány zsidó gyerek, ezekkel a kötelező hittanórákon
találkozik, ahol kiröhögik a jámbor és "idegenes akcentussal beszélő"
hittantanárt. Innen a Somér Hácáirbe vezető út rövid, és logikusan a kommunizmusba
torkollik. Itt Jehuda körülményesen, bár fölöslegesen, magyarázza
bizonyítványát, mivel nemcsak ott és nem csak ő ájuldozott a felszabadító Sztálin
egyéniségének áldozva. 48-ban "korrigálja" születési bizonyítványát,
hogy választhasson és "természetesen" a kommunista "Nemzeti
Front"-ra szavazhasson. A Sómérról megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy az
"Izraelben is nagy rokonszenvet tanúsított a Szovjetunió iránt" (amit
később Riftim Mapam képviselő a "második hazá"-nak nevezett.)
Közhely hogy egy könyvet "nem lehet letenni", de a "Sebhely"
esetében ez valóság. Allija, kibbuc (Merchavja), alkalmi munkák ("Fregoli"),
majd "állandó jelleggel a trágyadomb" (72. oldal). Utána jön a kollektív
esküvő, ahol az állapotos menyasszonyokat más lányok helyettesítik. Jehuda még ez
alól is kibujt, "nem volt kedve abbahagyni a munkát" és őt egy más fiú
helyettesítette, egy pohár bor fizetség ellenében.
Jogosan kérdezheti a könyv olvasója, miért volt erre egy ateista kibbucban
egyáltalán szükség? Jehuda ezt is megmagyarázza: a kibbucnak ágyneműre volt
szüksége és ágyneműt csak házaspárok vehettek az akkori ínség (Céna) idején. Ez
az ötvenes évek elején volt, Jehuda már több mint húsz éves...
Aztán új kibbuc, Láhávot Chaviva, ahonnan egyhamar kizárják frakciózás miatt,
mivel felesége, Hanna, találkozott kommunistákkal. Egy ideig elemi iskolai tanító is
volt hősünk, de nem sokkal azután hogy a kibbuci trágyadombtól megvált, elfogadta a
Kol Háám az Ikp lapja, meghívását. Itt Jehuda jó néhány évet végigcsinált.
Nem lehet elvárni egy ilyen könyv írójától, hogy megemlítse mindazon buktatókat,
amelyek egy Izraelben megjelenő kommunista napilap velejárói voltak. Így például nem
esik szó arról, hogy a lap volt az egyetlen Izraelben, amely elfogadta Mordecháj Óren
(Mapam) prágai letartóztatását és meghurcolását, mint cionista kémet, mert "a
párt nem tévedhet", ugyebár. Hogy a Slansky pert és az azzal kapcsolatos
zsidózást ne is említsem. Vagy a tel-avivi magyar követségen teljesített
szolgálatot, mint tolmács és fordító. Azt azonban nem hiszem el - amit a rossz
nyelvek mondtak annak idején - hogy Jehuda az ötvenes évek elején "Ben-Gurion
imperialista bandáiról" irt, volna a prágai Rudé Právóba. Ha ez igaz lenne -
Jehuda megírná és megmagyarázná.
A Kol Háám, mint kis lap, nagyon jó iskola volt és Jehuda Láhávból igen jó
újságíró lett. Bizonyították ezt a Jediót Áchronotban eltöltött évek, majd a
kelet-európa=Izrael vica versa tudósítások. Jehuda közben lehiggadt, már rég nem
kommunista és a rég eszmék csupán egyfajta szociális érzékben, nomeg bizonyos
vallásellenességben jutnak kifejezésre - ha jutnak.
Emellett Jehuda Láháv jó zsidó és ez könyvének minden sorából kicseng. Nem tudom
mi lett volna belőle, ha nincs holokauszt és ő ott marad Eperjesen, a demokratikus
Csehszlovák köztársaságban (Masaryk, Benes). Lehet, hogy teljesen asszimilálódik -
ehhez minden adottsága megvolt - és ma már nem lenne sem cionista, sem zsidó, hanem
egy burzsoá eredetű világpolgár. Ma Jehuda egy büszke izraeli zsidó, kinek
mindhárom felesége zsidó (volt) és így három gyereke is zsidó. (Hasonló kérdés
engem is állandóan kísért: mi lett volna, ha ott ragadok Pesten, holokauszttal vagy a
nélkül? Még gondolni is rossz rá).
Jehuda Láháv (Weiszlovits Pista) "Sebhelyes Élet"-ére a Sóá nyomta rá a
sebhelyet. Valójában ez az egyetlen tartós seb, ami örökké sajog, és amit egy napra
sem felejt el. Egyszer, egy kárpátaljai látogatás után, ezt írta: "Zsidó
szemmel nézve szomorú zarándokút a kárpátaljai látogatás...pezsgő zsidó élet
volt itt akkoriban. A holokauszt véget vetett ennek...Itt csak a halott zsidó múlt él.
Azt viszont nem lehet megölni" (137. oldal).
Így lesz manapság a 72 éves, lehiggadt Jehuda Láhávból újra Veiszlovits Pista
(cikkünk címével gyökeres ellentétben) hiszen szülei emléke élteti és nincs nap,
hogy ne gondolna rájuk. Tipikus zsidó sors, melyben a világmegváltó eszmék
elillanásával előbukkan a "Pintele Jid".
*********
A könyv jó, érdekes és olvasmányos. Ha
a kiadó nem spórolja le a lektort (kedves magyarországi szokásként), még az a
néhány nyelvi baki illetve fölösleges szleng sem lenne benne, ami van.
Naftali Kraus |