Vissza

Jehuda Láháv: Sebhelyes Élet


AMÍG WEISZLOVITS PISTÁBÓL
JEHUD ALÁHÁV  LESZ...

Nem sok szimpatikus kommunistát ismertem hányatott életem során. Jehuda Láháv egyike a kevésnek. Persze kis rosszindulattal lehetne úgy is mondani, hogy szimpatikussága egybeesik kiábrándulásával a sztálinista megváltás lehetőségéből. Ez azonban - és én ismerem őt sok-sok éve - egyszerűen nem így van. Ő személyében testesítette meg az emberarcú kommunizmus lehetőségét, még mielőtt a süllyedő hajóról menekülő elvtársak ezt kitalálták volna. Lehet, hogy ez a kispolgári szülői ház és lehet, hogy a Holocaust emléke, és ahogy ehhez a bolsevisták viszonyultak - egyre megy.

Jehuda Láháv, az eperjesi Weiszlovits család egyetlen sarja, jól megirt életrajzi kisregényében ( "Sebhelyes Élet", Budapest, 2003, Makkabi kiadás, 157 oldal) egy nem mindennapi élet tárul az olvasó elé, amely az elmúlt század harmincas éveiben kezdődik , a valamikor magyar, akkor Csehszlovák és ma szlovák Presovban, vagyis Eperjesen, és máig is tart az izraeli Rison Lecionban, ahol Jehuda nyugdíjas, de módfelett aktív életét éli Manyival, aki harmadik felesége.

Röviden: szüleit deportálják 1942-ben, őt azonban előzőleg Salgótarjánba menekíti bőrgyógyász Dr. édesapja, majd onnan Pestre a nagymamához. Itt is utoléri a német megszállás, csillagos ház majd "védett" gyermekotthon, ahol karrierje kezdődik: szlovák tudása révén tolmács lesz a gyermekotthon igazgatója és a felszabadító/megszálló hadsereg őrnagy parancsnoka között. Ez megszereti őt, egyenruhába öltözteti és rendfokozatot ad az alig 15 éves Pistának, aki aztán elkíséri őt Ausztriába majd Csehországba, ahol elválnak útjaik. Előbb azonban Esztergomban találkoznak az idős és beteg Serédi Jusztinián hercegprímással és a büszke zsidó Pista, aki itt is tolmács, zavarba jön, mert nem akarja megcsókolni a gyűrűt az idős főpap kezén. A vége happy end: miután a parancsnok, Maszlov őrnagy, "erősen megrázta" Serédi kezét, a kis tolmács, az "ezred fia", is követte példáját. "Puha, erőtlen tenyere volt" - jegyzi meg a könyvben.

Serédi megkérdezte, tud-e héberül ("Ő tudott, én akkor még nem"). Két nappal később Serédi elhunyt és Jehuda megismerkedett "egy eleven miniszterrel", Gróf Teleki Gézával (az öngyilkos Teleki Pál fia - n.k.), aki az új, demokratikus magyar kormány nevében jött a prímás temetésére.

Vissza Eperjesre, ahol világossá válik a sötétség: a szülők nem élték túl Auswitzot. Pista most már hivatalosan is árva. Különbözetivel gimnáziumba kerül, ahol jó tanuló. Van még néhány zsidó gyerek, ezekkel a kötelező hittanórákon találkozik, ahol kiröhögik a jámbor és "idegenes akcentussal beszélő" hittantanárt. Innen a Somér Hácáirbe vezető út rövid, és logikusan a kommunizmusba torkollik. Itt Jehuda körülményesen, bár fölöslegesen, magyarázza bizonyítványát, mivel nemcsak ott és nem csak ő ájuldozott a felszabadító Sztálin egyéniségének áldozva. 48-ban "korrigálja" születési bizonyítványát, hogy választhasson és "természetesen" a kommunista "Nemzeti Front"-ra szavazhasson. A Sómérról megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy az "Izraelben is nagy rokonszenvet tanúsított a Szovjetunió iránt" (amit később Riftim Mapam képviselő a "második hazá"-nak nevezett.)

Közhely hogy egy könyvet "nem lehet letenni", de a "Sebhely" esetében ez valóság. Allija, kibbuc (Merchavja), alkalmi munkák ("Fregoli"), majd "állandó jelleggel a trágyadomb" (72. oldal). Utána jön a kollektív esküvő, ahol az állapotos menyasszonyokat más lányok helyettesítik. Jehuda még ez alól is kibujt, "nem volt kedve abbahagyni a munkát" és őt egy más fiú helyettesítette, egy pohár bor fizetség ellenében.

Jogosan kérdezheti a könyv olvasója, miért volt erre egy ateista kibbucban egyáltalán szükség? Jehuda ezt is megmagyarázza: a kibbucnak ágyneműre volt szüksége és ágyneműt csak házaspárok vehettek az akkori ínség (Céna) idején. Ez az ötvenes évek elején volt, Jehuda már több mint húsz éves...
Aztán új kibbuc, Láhávot Chaviva, ahonnan egyhamar kizárják frakciózás miatt, mivel felesége, Hanna, találkozott kommunistákkal. Egy ideig elemi iskolai tanító is volt hősünk, de nem sokkal azután hogy a kibbuci trágyadombtól megvált, elfogadta a Kol Háám az Ikp lapja, meghívását. Itt Jehuda jó néhány évet végigcsinált.

Nem lehet elvárni egy ilyen könyv írójától, hogy megemlítse mindazon buktatókat, amelyek egy Izraelben megjelenő kommunista napilap velejárói voltak. Így például nem esik szó arról, hogy a lap volt az egyetlen Izraelben, amely elfogadta Mordecháj Óren (Mapam) prágai letartóztatását és meghurcolását, mint cionista kémet, mert "a párt nem tévedhet", ugyebár. Hogy a Slansky pert és az azzal kapcsolatos zsidózást ne is említsem. Vagy a tel-avivi magyar követségen teljesített szolgálatot, mint tolmács és fordító. Azt azonban nem hiszem el - amit a rossz nyelvek mondtak annak idején - hogy Jehuda az ötvenes évek elején "Ben-Gurion imperialista bandáiról" irt, volna a prágai Rudé Právóba. Ha ez igaz lenne - Jehuda megírná és megmagyarázná.

A Kol Háám, mint kis lap, nagyon jó iskola volt és Jehuda Láhávból igen jó újságíró lett. Bizonyították ezt a Jediót Áchronotban eltöltött évek, majd a kelet-európa=Izrael vica versa tudósítások. Jehuda közben lehiggadt, már rég nem kommunista és a rég eszmék csupán egyfajta szociális érzékben, nomeg bizonyos vallásellenességben jutnak kifejezésre - ha jutnak.

Emellett Jehuda Láháv jó zsidó és ez könyvének minden sorából kicseng. Nem tudom mi lett volna belőle, ha nincs holokauszt és ő ott marad Eperjesen, a demokratikus Csehszlovák köztársaságban (Masaryk, Benes). Lehet, hogy teljesen asszimilálódik - ehhez minden adottsága megvolt - és ma már nem lenne sem cionista, sem zsidó, hanem egy burzsoá eredetű világpolgár. Ma Jehuda egy büszke izraeli zsidó, kinek mindhárom felesége zsidó (volt) és így három gyereke is zsidó. (Hasonló kérdés engem is állandóan kísért: mi lett volna, ha ott ragadok Pesten, holokauszttal vagy a nélkül? Még gondolni is rossz rá).

Jehuda Láháv (Weiszlovits Pista) "Sebhelyes Élet"-ére a Sóá nyomta rá a sebhelyet. Valójában ez az egyetlen tartós seb, ami örökké sajog, és amit egy napra sem felejt el. Egyszer, egy kárpátaljai látogatás után, ezt írta: "Zsidó szemmel nézve szomorú zarándokút a kárpátaljai látogatás...pezsgő zsidó élet volt itt akkoriban. A holokauszt véget vetett ennek...Itt csak a halott zsidó múlt él. Azt viszont nem lehet megölni" (137. oldal).

Így lesz manapság a 72 éves, lehiggadt Jehuda Láhávból újra Veiszlovits Pista (cikkünk címével gyökeres ellentétben) hiszen szülei emléke élteti és nincs nap, hogy ne gondolna rájuk. Tipikus zsidó sors, melyben a világmegváltó eszmék elillanásával előbukkan a "Pintele Jid".

*********

A könyv jó, érdekes és olvasmányos. Ha a kiadó nem spórolja le a lektort (kedves magyarországi szokásként), még az a néhány nyelvi baki illetve fölösleges szleng sem lenne benne, ami van.

 

Naftali Kraus