Elhangzott a "Testvéreinket keressük" Nemzetközi Konferencián (Debrecen,
2002. május 24-26.)
Kedves Professzor Asszony!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
"Et ácháj ánokhi m'vákés... (B'résit 37: 16.)
"Testvéreimet keresem..." - mondotta József, amikor testvéri szeretettől
hajtva, és atyja kérésére testvérei keresésére indult, és az ő részükről gyűlöletet
és gonoszságot kapott.
Mennyivel könnyebb, mennyivel hálásabb a vállalt feladata a világ különféle tájain
felbukkanó chászid küldötteknek, akik Józsefhez hasonlóan járják az ő ideje óta,
3700 esztendeje alaposan "megnövekedett", kiszélesedett, zsidók lakta világot,
és mintha mindegyikük egy-egy József lenne, kiáltják: "Testvéreinket keressük..."
Őket nem gyűlölet, nem gonoszság fogadja, - legalábbis a zsidók részéről - hanem
legrosszabb esetben közömbösség, jobb esetben érdeklődés, ... vagy bekövetkezik
az, ami útnak indította őket... és testvéreket találnak, akiknek el tudják mondani,
hogy milyen is az ősi, a szülői ház, és merre találják a hazafelé vezető utat.
Most, a Konferenciánk mottójául választott tórai mondat, József céltudatos szavai
indíttatására a chaszidizmus egy kevésbé vizsgált kérdésével, az alapítás körüli,
illetve az azt követő félszázad chászid társadalmának és művelődésének felvázolásával
szeretnék foglalkozni. Azért választottam ezt a témát, mert alkalmasnak érzem arra,
hogy megvilágítsa a testvériesség érzésének kiteljesedését és a társadalmi választóvonalak
eltűnését a chászid közösségekben.
A "chászid' szó, illetve fogalom a "jámbor" értelmében Mózes 5. könyvében,
a D'várim 33. fejezet, 8. versében fordul elő, ahol Mózes közvetlenül a halála előtt
mondott áldások között Lévit az Ö-való "jámbor emberének" nevezi. A
Zsoltárok könyvében, a 149. Zsoltár 5. és 9. versében is megtaláljuk:
"Vigadjanak a jámborok dicsőségben...", majd később "... dísze az
mind az Ő jámborainak, Halleluja." De áttekintve a különféle korokban
keletkezett zsidó vallásos írásokat, legtöbbjükben újra és újra előfordul ez a
fogalom; a Talmudban is többször, és a későbbi művekben is. Koronként és helyszínenként
a "chászid" szónak további jelentéseit, használatának újabb értelmezéseit
találjuk. Az elmúlt hét évszázadban volt, amikor a "chászid" szót pusztán
csak alapjelentésében használták, - tehát a "jámbor" általában szokásos
értelmével, de gyakran valami mást, valami új fogalmat, új jelenséget akartak vele
kifejezni, újabb jelentést adtak a szónak. A XVIII. század első felében a Sábbátáj
C'vi, ál-messiás ellen fellépő egyik ortodox csoport nevezte magát chászidnak, akik
a Brody-ban létesült Klauzukban, vagyis zártkörű imaházukban a kabbalát tanulmányozták
és önmagukat a vallási törvények, az ősi előírások szigorú követőinek tartották.
Ugyancsak ebben az időszakban más zsidó közösségek is nevezték magukat "chászid"-nak;
ezek szélsőséges aszketikus életmódot és ennek megfelelő vallási gyakorlatot
folytattak, - míg mások - bár chászidnak nevezték magukat - Gershom Scholem
professzor véleménye szerint - valamiféle titkos sabbateánus szektát alkottak, -
vagyis pontosan ellenkező beállítottságúak voltak, mint azok a chászidok, akiket,
mint anti-sabbateánusokat - Sabbatáj C'vi elleneseket - korábban említettem.
A "chászid" fogalom irányzatot vagy mozgalmat jelölő használatáról szólva
még említenünk kell, hogy a XVIII. század első felében jelentkező önmagukat
"chászid"-nak nevező, jelentéktelennek bizonyult csoportosulások előtt,
ilyen néven már létezett vallási-szellemi irányzat a zsidóság körében az i.e.
II-I. században, a Chásmóneusok korában, Izraelben, valamint a középkori Németországban,
a XII-XIII. században.
Előadásomban természetesen nem ezekkel kívánok foglalkozni, - róluk csak a fogalom
tisztázása, megvilágítása céljából szóltam.
1740-ben az akkor Lengyelországhoz tartozó Podóliában egy újabb vallásos mozgalom
bontakozott ki a hagyományaihoz hű zsidóság körében, amelynek elnevezésére
ugyancsak a "chászid" szót alkalmazták a kívülállók, - amit a későbbiekben,
de csak jóval később, már maga a mozgalom is használt.
Ezek az újabb chászidok, akik a korábbi hasonló nevű kezdeményekkel ellentétben
igencsak életképeseknek bizonyultak - (manapság is nagy létszámmal, és még nagyobb
cselekvőerővel és jelentőséggel, ott vannak a világ minden táján, ahol zsidók élnek)
- tehát az 1740-es években szerveződő chászidok, névelődeiktől eltérően, egy
teljesen új típusú, de a vallási hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó, az aszkézist
határozottan elutasító mozgalmat hoztak létre.
A zsidó vallásosságnak ez az új formája, amely sajátos, az eszméit és meggyőződését
olyannyira kifejező életmóddal társul: a chászidut, vagy európai hibrid-szóval,
amelyen világszerte ismertté vált: a chaszidizmus.
A chaszidizmus vallásos és társadalmi mozgalmának létrejötte elválaszthatatlan az
irányzat megalapítójának és megszervezőjének, rabbi Jiszráél ben Eliezernek, -
illetve tiszteleti nevén, amelyen saját korában, s még inkább az utókor emlékezetében
vált világszerte ismertté, a Bá'ál Sém Tov személyétől és egyéniségétől, aki
1700-tól 1760-ig élt. Amint tisztelőitől nyert neve (a. m. a Jó Név - vagyis az
"isteni Név ismerője") is jelzi, rendkívüli emberről van szó, akiben hívei
és környezete meglátták, felismerték az isteni természet, az isteni jelleg visszatükröződését.
Jól jegyezzük meg ezt a megállapítást és a nem kevésbé fontos következőt, mert a
chászid tanítás lényeges elemeit tartalmazzák! A másik figyelemre méltó
jellegzetessége tehát rabbi Jiszráél ben Eliezernek, hogy nem volt különösebben
tanult ember - legalábbis korának rabbinikus átlagszínvonalát tekintve nem. Könyvet,
értekezést egyet sem írt. Tanítását tanácsok, utasítások és személyes adottságainak,
életmódjának példamutatásával tarkítva adta át híveinek. Mindezek különösen
alkalmassá tették arra, hogy a vallásos tapasztalás örömét csorbítatlanul közvetíthesse
szűkebb világa, a Podóliának nevezett Nyugat-Ukrajna, majd Ukrajnán túl Lengyelország,
és nem sokkal halála után már szinte egész Kelet-Európa szegény, nem ritkán
nyomorban élő, többségében tanulatlan zsidó tömegei számára
Számtalan legenda szól ragyogó, mindenkit lenyűgöző, szuggesztív egyéniségéről.
Vonzó személye, intuitív szelleme és erős hitéből fakadó temperamentuma magyarázatul
szolgál arra a rendkívüli tiszteletre, amely fellépését követően rövidesen körülvette.
A nép, amelynek körében élt, mozgott és tanított, egyedülálló tekintélyt,
mondhatnánk spirituális hatalmat ruházott reá, s csodás képességeket tulajdonított
neki. Nemzedékről nemzedékre hagyományozódó szóbeli tanítása képezi még ma is
az immáron beláthatatlanná terebélyesedett, többségében oktató jellegű chászid
irodalom alapját.
Hangsúlyoznunk kell, hogy a modern chaszidizmus a Kárpátok nyúlványait övező területek
és a már említett Ukrajna és Lengyelország alacsonyabb műveltségű, kulturálisan
elmaradott, a rabbinikus-talmudi ismeretekben sem jártas zsidó közösségeiben vált népszerű
vallási mozgalommá, s innen terjedt el a szomszédos osztrák és orosz tartományokba,
így Magyarország észak-keleti részeibe. A Bá'ál Sém Tov tanítása lényegében a létfenntartásért
vívott küzdelemmel, a pogromok és az ellenséges környezet fenyegetésével szüntelen
küzdelemben álló, a mostoha körülmények miatt a Talmudban, a Tórában járatlan tömegek
vallásos érzelmeit fejezte ki, az ő válaszuk volt, egy fajta forradalom a szüntelenül
a Talmudban búvárkodó rabbinikus műveltségű intelligenciának a zsidó élet egészére
kiterjedő dominancia igénye ellen. A Bá'ál Sém Tov és követői úgy érezték, hogy
az állandó tanulást minden fölé helyező, és azt az erények legfontosabbikának
tekintő "tálmid cháchámok" és az ő fényudvaruk vallásos élete, az a mód,
ahogy a zsidó tanítást megközelítik; hűvös, túlcsiszolt, a részletek útvesztőiben
bolyongó vizsgálódásuk, amelyet csak kevesen tudtak követni, s még kevesebben megérteni,
nem hagy elegendő teret a hit, a vallásos meggyőződés érzelmi kifejeződésének,
illetve az érzelmi átélésnek.
Rabbi Jiszráél ben Eliezer azt tanította, hogy Isten előtt mindannyian egyenlők
vagyunk. Az Ő szemében a tanulatlan nem csekélyebb értékű, mint a szent könyvekben
jártas tudós. Az áhítatosan átélt ima, a Teremtő iránt érzett odaadó szeretet
hatásosabb, mint az intellektuális törekvés. A Bá'ál Sém Tov az Istenhez való közelebb
kerülést kutatta az erdőben, a szántóföldön, a mesterember műhelyében és a család
meghittségében. Azt hirdette, hogy az élet minden összetevő részecskéjét áthatja
Isten lénye, tehát mindenütt, mindenben és mindenkiben jelen van. Aki Istent szereti,
az az embert is szereti, hiszen mindenkiben, még a tudatlanban, a bűnösben is ott parázslik
az isteni szikra. Ez tanításának lényege.
Minden micvát (jó cselekedetet, vallási előírást) örömmel, lelkesedéssel, teljes
átéléssel kell véghezvinnünk, mert a pusztán mechanikus, lélektelen cselekedet, még
ha pozitív indíttatású is, nem sokat ér!
A Bá'ál Sém Tov módszere erős vonzódást mutat a korábbi kabbalista elméletekhez,
misztikus elemeit szinte kivétel nélkül onnan meríti. A chaszidizmus azonban ennek
ellenére alkotóan közeledett a kabbala elméletéhez, hiszen az évszázadok óta
szinte kizárólagosan spekulatív módon tanulmányozott és művelt, a "kiválasztottak",
a kivételes képességűek szűk körére korlátozott "titkos, rejtett" tant,
illetve annak céltudatosan összeválogatott hányadát kifejezetten és kizárólagosan
a gyakorlati alkalmazás igényét szem előtt tartva, megismertette és elterjesztette a
zsidó nép tömegei között. És hangsúlyoznunk kell, hogy a nép heterogén csoportjai
előtt felfedett kabbalisztikus elemek kivétel nélkül a vallásos átélés megvalósítását
szolgálták, annak egy járható, alkalmazható útját kínálták, s nem pusztán önmagáért
való misztikus színfoltot a kor és a hely zsidósága, zsidó vallásgyakorlata számára.
És hogy mennyire bizonyult ez alkalmas eszköznek, járható útnak, azt a chaszidizmus
imponálóan gyors, és valóban tömegeket megmozgató terjedése, sikere és máig követhető
két és fél évszázados története kellőképpen bizonyítja.
A másik újítás, amit a chaszidizmus a zsidóság elé tárt, a vezetőkkel, a vezető
egyéniségekkel szemben támasztott, azoktól elvárt tulajdonságok és képességek
sora; azok a kritériumok, amelyek alkalmassá tették a karizmatikus adottságokkal
rendelkező rabbit - chászid szóhasználattal: a rebét, a maga közösségének az irányítására.
A rebe leginkább hangsúlyozott tulajdonsága a szokványost jóval felülmúló
elragadtatott áhitat, a személyiségéből áradó, lenyűgöző varázs, - és az ezzel
együttjáró életvitel. A rebe tehát karizmatikus egyéniség. Így jutunk el a cáddik
fogalmáig, aki személyes tulajdonságai folytán követőinek nagyobb csoportját gyűjti
maga köré. Környezete nem ritkán csodás képességeket, ember feletti adottságokat
tulajdonít a cáddiknak, akinek véleménye törvény erejével bír. Mindezek alapján könnyűszerrel
megérthetjük, hogy a hagyományos, a rabbinikus úton járó mértékadó vallási vezetők
(közöttük a legnagyobbak is, mint például a hírneves Vilnai Gáon), miért
helyezkedtek oly élesen szembe az új mozgalommal. Az említett Vilnai Gáon, Elijá ben
S'lomo (1720-1792), a kelet-európai zsidóság büszkesége, legkiemelkedőbb egyénisége,
a chászid közösségek látványos litvániai terebélyesedését észlelve, 1772-ben erélyes
fellépésre ösztönözte a helyi rabbinikus testületeket a chászidim ellen, és nevét
adta egy chérem, vagyis kiközösítő nyilatkozat kibocsátásához, ami a chászid
vezetőket híveikkel együtt sújtotta. Ezt követően megszerveződtek a chaszidizmus
aktív ellenzői, ellenfelei, vagyis a mitnag'dim (ellenzék, ellenzők). Nézetük
szerint a chászidim nagyon komoly veszélyt jelentettek a zsidóság, a zsidó élet
szempontjából.
Évtizedek multával azonban a mitnag'dim és a hagyományos szemléletű rabbik be
kellett, hogy lássák azt a valósággal egyező tényt, hogy egy felemelő szociális
tartalmat is hordozó vallási mozgalmat, amely oly mélységesen befészkelte magát a
kelet-európai zsidók sokaságának lelkébe, amely eljuttatta őket az igazi vallásossághoz,
az előírások és törvények formális megtartását, a pusztán kötelesség szerűen
végzett vallásgyakorlást - megélt, átélt, örömöt és lelki felszabadulást nyújtó
életformává, az isteni jelenlét szüntelen tapasztalatává tette, - tudomásul nem
venni, vagy éppen legyőzni - de még kiközösíteni sem lehet. A rabbinikus alapokon álló
zsidóság, a hagyományos tudás birtokosai és őrzői, végül is megbékéltek a zsidó
vallás misztikus (ezt a jelzőt itt feltétlenül pozitív értelemben használjuk!), tehát
misztikus formájának új, és meggyőzően gyakorlati útjával. A chászid tanítás és
követői megtalálták a helyüket a judaizmus hatalmas épületében.
A Bá'ál Sém Tov körül mozgalommá szerveződő emberek - itt a vezetőkre, közvetlen,
vagy távolabbi munkatársakra, és nem a tömegekre gondolok - tehát a Bá'ál Sém környezete
előtt minden bizonnyal már a kezdeti időkben megfogalmazódott, körvonalazódott a
zsidó vallási és társadalmi megújulás, illetve a megújulás sürgetésének, előmozdításának
igénye. Kezdettől fogva hirdették, és tevékenyen törekedtek arra, hogy a vallásnak
a gyakorlatban, vagyis a mindennapi életben is a "szeretet vallásává", a
"szív vallásává" kell válnia. A maguk módján szemben álltak koruk
ortodoxiájának néhány, főleg a vallásgyakorlást érintő nézetével; elutasították
a merevséget, a túlzott szigort. Enyhítették a "rossz, a bűn, a pokolbeli büntetés"
megítélését, és saját körükben - környezetükben módosították az írásban rögzített
és a szokásokban élő nagy számú előírás teljesítésének, illetve megtartásának
szigorát.
Hasonlóan a kor vallási megújulást kereső nem-zsidó irányzataihoz, a chászid
mozgalom az alacsonyabb társadalmi rétegeket célozta meg, az egyszerű, a szerény körülmények
között élő, vagy éppen elesettebb sorsú emberekhez fordult. Őket szólította meg,
méghozzá azzal, hogy a vallást, a vallásos életet, a vallási eseményeket erős érzelmi
odafordulással, fokozott, és még fokozódó lelkesedéssel személyes élménnyé lehet
és kell is tenni. A közösség körében átélt vallásos élményt a vallási
formalizmusban élő, vagy a már attól is eltávolodott ember életlátása, szellemi és
lelki világképe fölött érzékelhető másik valóságba emelte. A chaszidizmus azzal,
hogy a társadalom javítását, a társadalmi problémák megoldását támogatta, közelebb
hozta a vallást a nép bizonyos csoportjaihoz, különösen azokhoz, akik kevésbé
voltak járatosak a Tórában, s még kevésbé a Talmudban, tanulatlanok voltak, vagy éppen
azokhoz, akiknek a kor zsidó társadalmán belül elfoglalt helyzete gyenge, vagy éppen
tarthatatlan volt. [A mondat elején, amikor társadalmi problémákról beszéltem, természetesen
nem arra céloztam, mintha a XVIII. század második felének chászidjai általános társadalmi
problémákkal foglalkoztak volna. Akkor is, azóta is csak a zsidóság, illetve a zsidóságon
belüli kérdések megoldása foglalkoztatta, foglalkoztatja őket.]
Vessünk egy pillantást a kor és a politikai-földrajzi környezet - tehát a XVIII. század
és Lengyelország keleti tartományai; Ukrajna - azon belül Volhinia és Podólia - zsidó
életviszonyaira, társadalmi rétegeződésére.
Az említett területeken letelepedő, vagy az 1648. évi Chmielnicki-féle felkelés következményeként
elnéptelenedett országrészekbe újratelepülő zsidóság számára óriási, szinte
lehetetlennek tűnő erőfeszítést kívánt a meggyökeresedés, az ország gazdasági
életébe történő integráció lehetséges útjának megtalálása. Ehhez még azt a körülményt
is figyelembe kell vennünk, hogy ez a területegység évtizedek óta nem számított
"békeövezetnek", valamely részén mindig folyt kisebb-nagyobb csatározás.
Az itt élő zsidóság nem támaszkodhatott, nem számíthatott egyetlen hatóság,
hivatalos testület nyújtotta oltalomra, védelemre sem; minden ember, minden család önmaga
kellett, hogy saját biztonságáról, megmaradásáról gondoskodjék. Mindehhez járult
a megélhetésért vívott küzdelem - nevezhetjük versenynek is - amely bizony egyének
és csoportok között folyt. Mindezek hatására ekkor már kibontakozott egy fajta
gazdasági és társadalmi mobilitás, - ami természetéből adódóan két irányú:
felfelé, de lefelé is irányult. Ez a gazdasági és társadalmi mozgás már elindított
egy csoport-, de bátran mondhatjuk, hogy osztályképződést, amely természetesen az
"új-gazdagok" és az "új-szegények" rétegét is létre hozta. A tárgyalt
kor és terület zsidó társadalmában számottevő mértéket öltött a társadalmi
feszültség.
A vázolt jelenségek elsősorban Lengyelországban és érdekkörében mutatkoztak meg
legszembetűnőbb módon, ahol a zsidóság hagyományos közösségi (helyesebben: községi)
szervezetben élt, és az egyes helyi községek, a k'hilák (itt magyar többes szám végződést
adtam a héber k'hilá - "közösség, község" szónak) - tehát a k'hilák
tartották ellenőrzésük alatt, ezek felügyelték a település jogi helyzetét,
szerzett jogait (chezkat jisuv), valamint kezükben tartották a jövedelemforrások némelyikét
(cházáká, vagy jiddis cházóke). Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a testületet, a k'hilát
főleg a gazdag és befolyásos tagjai irányították, akik jó kapcsolatokat tartottak
fenn a hatóságokkal (mármint a nem-zsidó állami hatóságokkal), valamint akiktől a
rabbik valamilyen szempontból függtek, velük szemben függő viszonyban voltak. A körülményekben
mutatkozó sok változás és módosítás elkerülhetetlenül növelte az elégedetlenek
és elidegenedettek számát, akik között megtalálhatók voltak - egy részről a
"vallási intelligencia" alsóbb szintjei (vándorprédikátorok - maggidim;
metszők - sóchetim; az állandó pozícióval, biztos egzisztenciával nem rendelkező
rabbik, a gyógyítással foglalkozó emberek); - és másrészről mindazok, akiket ezek
az alsóbb rétegbe tartozó, de valamilyen beosztást, tisztséget viselő emberek
kiszolgáltak, elláttak: vagyis a vidéki zsidók tízezrei: vendégfogadósok, városi
és falusi kocsmárosok, valamint az ügynökök és az alkalmi munkából élők különféle
típusai, akik ilyen, vagy olyan módon a zsidó "establishment"-től függtek.
A nagy hatású, gyakran szuggesztív adottságokkal rendelkező rabbik - chászid szóhasználattal:
rebék - körül szerveződött közösségek néhány évtized alatt sikeresen és maradéktalanul
átvették, magukba szívták a BEST, vagyis az alapító Bá'ál Sém Tov és nagy tehetségű,
s egyben az elhivatottság érzésétől fűtött közvetlen környezete vallási terminológiáját
és a vallási tanítás sajátos struktúráját. Ebben semmiképpen sem a judaizmus
valamiféle reformált, módosított formáját találjuk, hanem az ősi, bátran
mondhatjuk, hogy az ortodox vallási felfogás és gyakorlat kabbalisztikus elemekkel átszőtt,
bizonyos szempontokat erősebben hangsúlyozó árnyalatát.
Az istentisztelet nem korlátozódott pusztán a szellemi működés terére. A teremtett
dolgok mindegyikét áthatja az isteni fény; mindenben ott rejlik a szent szikra arra várva,
hogy kedvező körülmények hatására felragyoghasson az isteni fénysugár (ez is
kabbalisztikus gondolatfűzés, misztikus kép!) Ez a meggyőződés képezi egyik alapját
annak, hogy a chaszidizmus ellenzi, elutasítja az aszkézist. Nem egy chászid történetben
olvashatunk rebékről, akik hevesen óvják tanítványaikat attól, hogy túlzottan önmegtagadó
életmódot folytassanak. Azok, akik elutasítják a világias dolgokat, szem elől tévesztik
annak a lehetőségét, hogy ezek a jelenségek is részesei lehessenek annak, hogy a
teremtett dolgok felemelkedhessenek Teremtőjükhöz.
Az ember egyik feladata, hogy felemelje, mintegy "megváltsa" a rosszat, és az
Isteni Világosság hatókörébe vonja. A rossz gondolatokat pozitív jellegűekké kell
finomítani. Mindent - gondolatot, beszédet és cselekedetet - egy szintre kell hozni,
egységbe kell foglalni, mert I-ten mindent áthat, mindenben, és mindenütt jelen van.
Ilyen és ehhez hasonló filozófikus-misztikus gondolatfűzéssel, érzelmi megközelítéssel
színezte, gazdagította a chaszidizmus az alapokat jelentő és az elvontabb tanításokat.
Ilyen formában vitte, közelítette a kevésbé iskolázott emberek gondolkodásához és
érzelmeihez.
Miután nagy vonalakban bepillantottunk abba a társadalmi és vallási környezetbe,
amelyben a chaszidizmus megszületett és tulajdonképpeni arculatát, amely ma is szinte
azonos a kezdeti félszázadban megformálódott fő vonásokkal, elnyerte,- tekintsük át
azt a szellemi hátteret, azt a sajátos műveltséget - művelődést, amelyet létre
hozott és áthagyományozott.
Sajátos művelődést, műveltséget mondtam, és itt rögtön egy látszólagos
ellentmondással kezdem a téma megvilágítását.
A chaszidizmus igen jellegzetes és célzatos módon, a régebbi tradíciótól eltérő
szemlélettel, hasonlíthatatlanul nagyobb szimpátiával és megértéssel fordul a
tanulatlan és a tudatlan zsidó vallásgyakorlása, vallásos igyekezete felé. Három tényező
alakította és indokolta a kérdés mástól eltérő egyéni, chászid megítélését.
Elsőként említenünk kell a chaszidizmusban kezdettől fogva nyomon követhető gyanakvást
az olyasfajta tanulással szemben, amely nélkülözi a mélyreható vallásos motivációt.
A chászidok erős kritikái, lesújtó ítéletei az önmutogató, elbizakodott rabbik
felett, komoly bátorítást és valamiféle magabiztosságot nyújtottak azoknak, akik
nem tartoztak a tanultak, a kvalifikáltak köreihez.
Második ok, vagy motívumként foghatjuk fel azt, hogy a chaszidizmus nyomatékosan hangsúlyozza,
hogy a végső, a legfontosabb cél nem lehet más, mint a szoros kötődés, a végtelen
ragaszkodás az Ö-valóhoz, - vagyis a d'vékut. Nyilvánvaló, hogy ezt a célt a maga
teljességében csak egy rendkívüli, szentéletű ember képes megvalósítani; a
mindennapok közönséges zsidója legfeljebb csak megközelíteni tudja ezt a magas
szintet, ami ugyanúgy vonatkozik a talmudi tanulmányokban igencsak jártas tudósra is,
hiszen a d'vékut, az Ö-valóhoz történő szüntelen, vég nélküli ragaszkodás nem
tanulás, nem nagy tárgyi tudás kérdése. A chászidok szerint a csekély tudású
ember még sikeresebb lehet e törekvésben, hiszen az ő elméjét nem befolyásolják,
nem foglalják le különféle bonyolult, a lényegtől távol eső, attól elterelő
problémák, gondolatok.
Az egyszerű, szürke zsidóval - lett légyen az akár teljesen tudatlan is - kapcsolatos
chászid felfogást rögzíti és hűen tükrözi számos chászid mese, legendaszerű történet.
Közöttük néhány arról szól, hogy a Best (a Bá'ál Sém Tov) inkognitóban zsidók
között megjelenve először ám há-árecnek, tudatlannak tetteti magát, majd elmésségével
az őt "tudatlansága" miatt korholó műveltek fölé kerekedik. Sok elragadó,
megható történet szól egyszerű emberekről, akiknek naiv, szinte gyermekes imáik,
amelyeket teljes odaadással mondtak el, hatásosabbnak bizonyultak, mint akár a nagy tudású,
híres rabbik fohászai. Ilyesmit sugall az a történet is, amely egy fiúról szól, aki
egy szót sem tudott héberül, ezért furulyája hangján szólt az Ö-valóhoz; furulyájával
hirdette az Ö-való dicsőségét. Vagy olvashatunk a nehéz munkában elfáradt szegény
szabóról, aki Jom Kippur estéjén megígérte Istennek, hogy megbocsát Neki, ha
viszonzásként ő is bocsánatban részesül.
Jól ismert történet, amely azt a chászid felfogást tükrözi, hogy nem a tanult
ismeretek mennyisége, hanem az őszinte szándék és a szellemi-lelki átélés a
fontos:
"...egy egyszerű falusi zsidó, aki csak az álefbétet, a [héber] ábécét tudta,
bement a zsinagógába és azt mondta: Édes Istenem, nem tudok olvasni, nem tudok imádkozni,
de az álefbétet tudom. Íme, elmondom Neked tiszta szívből, és Te rakd össze a betűket,
úgy, ahogy kell, hogy egy szívből jövő fohász kerekedjen belőlük! - Majd sírva
fakadt, és úgy mondta -kiáltotta: álef, bét, gimmel, dálet, hé..." - és így
tovább
Mint láttuk, a chaszidizmus nem rekeszti ki, nem tartja csekélyebb értékű zsidónak,
sőt nem is korholja a tanulatlan, tudatlan, de jó szándékú, vallásos embert. A testvéri
együttérzésben és szeretetben odáig is eljut, hogy esetenként akár erényt is kovácsol
az iskolázatlanságból. Mindez azonban nem jelenti azt, mintha a chászidok műveletlen
emberek gyülekezete lenne, vagy nem becsülnék a tudást. Ennek éppen az ellenkezője
igaz. A chászidok - hasonlóan a zsidóság ősi gyökereiből sarjadt, a vallás talajából
táplálkozó egyéb kulturális és szokásbeli árnyalataihoz - megillető tiszteletben,
sőt csodálatban részesítették és részesítik a vallási ismeretekben elöljáró
tudósokat. (Egyébként természetesen a nem a vallási tudományokban munkálkodók érdemeit
is elismerik, tisztelik!)
Ami a tanulás fontosságát és értékét, a tanulás eszméjéhez fűződő viszonyt
illeti, elegendő csak arra utalnunk, amit mindannyian tudunk, hogy a hagyományainkhoz
ragaszkodó, vallásos ember - így a chászidok is - tanulnak, amikor a szent könyvekbe
mélyednek, és a "sülbe", az 'iskolába" mennek, amikor az imaház felé
irányítják lépteiket.
A csekély tudásúakkal szemben elfoglalt chászid nézet többnyire a már vázolt,
jellegzetes, szociálpszichológiai, de mindenképpen elkötelezett vallásos gondolkodásra
és érzületre alapozott tanításnak egyik eleme, amely szerint mi zsidók egymással
teljesen egyenlő értékű testvérek vagyunk, és ezt nem befolyásolja, nem árnyékolhatja
be a gazdasági, műveltségbeli, vagy egyéb téren mutatkozó különbség. A chászidut
legfőbb tanítása: az Ö-való mindenütt, mindenben, és mindannyiunkban ott van, jelen
van; az Ő szemében egymással egyenlő értékűek vagyunk.
A mitnág'dim, a chászidizmus szervezett, felkészült és aktív ellenzői, ellenfelei
az alapítást követő első hét évtizedben a tanulatlanokkal szemben elfoglalt elnéző
chászid álláspontot is felhasználták arra, hogy a néptömegeket megmozgató, és számukra
talán ezért is ellenszenves mozgalmat megvádolják azzal, hogy közömbös, sőt elutasító
a Tóra tanulásának fontosságával szemben. Azt is a chászidok szemére vetették,
hogy megvetik és figyelemre sem méltatják a Talmudban búvárkodó tudósokat. A mitnág'dim
megfordították, mondhatjuk: kifordították a chászid nézetet, amely a tanulás motiváltságának
tisztaságát, a Torá lis'má, az önzetlen, a mellékgondolatok nélküli tanulás
fontosságát hangsúlyozta. A félreértés, vagy félremagyarázás abból is eredhet,
hogy a chaszidizmus korai évtizedeiben keletkezett írások számos helyen bírálják
azokat, akiket lealacsonyító motiváció ösztönöz a tanulásra, a szellemi törekvésre.
Ilyenképpen - szerintük - elítélendő, ha valaki azért mélyed tanulmányokba, hogy hírnevet
szerezzen magának, hogy tudósként emlegessék, vagy gazdagságra, elismertségre vágyik
közösségében. Hamisan értelmezték az Ö-valóhoz szüntelen kötődés, ragaszkodás,
vagyis a d'vékut eszméjét is, ami valóban azt sugallta a chászidoknak, hogy - a mitnág'dim
szemléletével ellentétben - a Tóra-tanulás nem az egyetlen, a legfőbb célja a vallásos
életnek, hanem - az imádság mellett - a legjobb módja, a legalkalmasabb eszköze az
embert teljességében átható Istenfélelem - Istenszeretet megvalósulásának.
A motiváció tökéletes, maradéktalan tisztaságát, mint követelményt erőteljesen
hangsúlyozva a chaszidizmus megvetett és elvetett minden önzőnek, vagy "haszonlesőnek"
tűnő cselekedetet. Még a Tóra tanulását is végső soron értéktelen, se-lo lis'má,
vagyis nem önzetlen, nem hátsó érdek nélküli időtöltésnek bélyegezték abban az
esetben, ha jogos volt a gyanú, hogy az "örök üdvösség érdemének"
megszerzése céljából teszik.
Bár a Talmud (P'szákhim traktátus 50b) azt javasolja, hogy a Tórát még akkor is
tanulni kell, ha az illető motivációja értéktelen (vagyis önérdekű), - mert ebben
az esetben is a Tóra tanulása történik, ami idővel mindenképpen jó következménnyel
jár. A chászid mesterek nem fogadták el ezt az elnéző félmegoldást. Szerintük az
igazi chászidtól meg kell követelni, hogy már a kezdettől lis'má, vagyis mellékgondolat
nélkül tanuljon.
A Vilnai Gáon tanítványa, a volozsini R. Chájim írta: "A nem tiszta motivációból
eredő tanulás végül is - ahogy a Talmud is megállapítja - a Tóra önmagáért való
tanulásához fog vezetni. Az pedig csupán hiú ábránd, hogy közülünk oly sokan képesek
arra, hogy kezdettől fogva felemelkedjenek a tiszta motiváció szintjére." A
Vilnai Gáon tanítványa azzal fejezi be gondolatmenetét, hogy "Bármiképpen is,
azok, akik sok Tórát tanultak - függetlenül motivációjuktól - tanult, nagy tudású
emberek, és megérdemlik azt a tiszteletet, ami a Tóra tanulójának jár. Aki őket
megveti, az a Tórát veti meg!"
Úgy tűnik, hogy a chászid mesterek végül is megértették, elfogadták a mitnág'dim
gyakran bántó hangú kritikáját, és - legalábbis a motiváció kérdésében -
igazat adtak nekik. Rabbi Jichák Eizik, kállói rebe (megh.: 1821), a Misnához írott
kommentárjában gúnyolódik azon chászidok felett, akik tartózkodnak a tanulástól,
csak azért, mert nem tudják elérni a Torá lis'má, az önzetlen, a tiszta indíttatású
tanulás szintjét.
"Sokkal jobb - mondja a kállói cáddik - értéktelen motivációval tanulni, mint
egyáltalán nem tanulni!"
A kérdést megnyugtatóan zárhatjuk azzal a megállapítással, hogy sok chászid központban,
pl. a kocki, a geri, a belzi, a kállói chászidok között a Tórát mindig a hagyományos
értelmezéssel, a hagyományos szellemben tanulták.
Egészen a Nagy Mággid, a mezricsi Dov Baer (megh.: 1772) tanítványainak idejéig
visszamenve több közösségben találkozunk kompromisszumos állásponttal, amelyet a CHÁBÁD-chaszidizmus
alapítója, a Ljádi-ba való Snéur Zálmán rabbi is magáévá tett. Szerinte a Tóra
tanulása - konvencionális értelemben is - a d'vékut, (az Ö-valóhoz kötődés)
legmagasabb formája, nemcsak azért, mert a tudat a tanulás folyamán az Ö-valóra rögzítődik,
hanem azért mert a Tórán keresztül nyilvánulnak meg az Ö-való gondolatai; s ha
ezekre a gondolatokra összpontosítjuk figyelmünket, akkor különösen erősen kapcsolódunk,
kötődünk Magához az Ö-valóhoz. (R. Snéur Zalman ezt a gondolatot a Tánjá c. művében
kiterjeszti a Talmudra és a törvényeket tartalmazó könyvekre is.)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
E rövidre tervezett, de hosszabbra sikerült bepillantás után mi is mondjuk József
szavaival, a chászidok lelkesedésével:
"Testvéreinket keressük..." - ...és ha körülnézünk ebben a teremben, jó
érzéssel folytathatjuk: "... és megtaláltuk őket!"
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
|
