Elhangzott a "Méltatlanul elfeledve" című "A Magyar Tudomány Napja
2004" konferencián (Budapest, 2004. november 24-én)
A Magyar Királyi
Honvédségnek, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregének zsidó
vonatkozásait néhány percben ismertetni reménytelen vállalkozás. Most csupán nagy
vonalakban vázoljuk fel e seregek zsidó vonatkozásait.
A kiegyezés után új távlatok nyíltak meg a magyarországi zsidóság előtt. Élve
az1867. évi XVII., ún. emancipációs törvény adta lehetőségekkel, újra felvették
mindazokat a zsidóság érdekében megkezdett, nemkülönben hazafias indíttatású
folyamatok fonalát, melyet az 1848-49-s szabadságharc bukása után megszakítani voltak
kénytelenek. Az emancipációs törvény ugyanis a keresztényekkel azonos jogállást
biztosított a zsidó lakosságnak. Az új helyzet megnyitotta mindazon pályák kapuit,
melyek addig el voltak zárva a zsidók elől. Az új erőre kapott fenti törekvéseket
megerősítette az 1985. évi XLII., ún. recepciós törvény, mely a zsidóságot bevett
vallásnak nyilvánította. Ezzel a zsidó vallás ugyanolyan elismert és elfogadott
vallássá vált, mint bármelyik keresztyén felekezet. A recepciós törvénnyel véget
ért egy időre a zsidó lakosság diszkriminációja.
A zsidóság érdeke azt kívánta, hogy a megnyitott világi pályákra lépjenek, ezzel
megalapozva a zsidó intézményrendszert, szakembergárdát képezve mindezek
működtetéséhez. Hajtóerő volt a törekvés, hogy az egyéni karriereken keresztül a
kiemelkedő zsidó tehetségek elismerést és megbecsülést szerezzenek az egész
"Magyar Izrael"-nek. Többek közt ezért töltődtek fel a világi egyetemek
és felsőoktatási intézmények zsidókkal, ezért is választották a polgáriasulni
kezdő zsidók a különböző civil foglalkozásokat élethivatásul. Ezek egyike volt a
katonai pálya.
Érdemesnek látszik megvizsgálni e helyütt, hogy a zsidóság, ezen
belül is a zsidó vallási törvénykezés hogyan viszonyul a katonai szolgálathoz. Ha
mindent meg akarnánk említeni, akkor kötetekre rúgnának mindazon törvények és
magyarázataik, melyek e témakört felölelik. Lássunk most csupán néhány példát a
bibliából és a témánkba vágó talmudi irodalomból.
Sorkötelezettség esetén -mely jellemző volt a Monarchia hadseregére-, a
katonáskodást illetően nincs kétely. Az állampolgári kötelezettségeket a
"dinó dömálchúszó dínó"1,
azaz az ország törvénye a törvény elv alapján teljesíteni kell.
Mózes Ötödik Könyvében olvasható, hogy azokat a katonaköteles
férfiakat, akiknek a magánélete valamilyen aspektusból rendezetlen, nem sorozták be,
amíg nem rendeződött a helyzetük2.
A harc közbeni magatartást ugyanis erősen befolyásolhatta az otthoni problémák
feletti tépelődés.
A harcok során - bármennyire paradoxnak tűnik - a humanitás nagy szerepet játszott. A
zsidó gondolkodásmód irtózik a felesleges pusztítástól, és még az ellenségen is
megkönyörül3. Az
ellenség bukásán nem volt szabad örvendezni4,
hiszen ők is emberi lények, ugyanaz az Alkotójuk, ugyanolyan elbírálás alá esnek,
mint Izrael fiai. Az ellenséget le kellett győzni, de tartós és könyörtelen
gyűlöletét a saját rabszolgamúltra való emlékezés jegyében tiltotta a zsidó
viselkedésmód5.
Amennyiben harcra került sor, úgy csak a férfiakat volt szabad küzdelemben
elpusztítani, a nőket és a gyerekeket értelemszerűen tilos volt bántalmazni6. A zsidó katonaetika nem
tűri a civil lakosság bármilyen sérelmét, nem engedi, hogy fegyvertelen emberek
katonai cselekmények áldozatául essenek.
A zsidó hadvezetés már a bibliai korban sem zárkózott el az idegen népekkel való
háborús koalíció megkötése elől. Hósea, Izrael (az északi zsidó ország)
királya Szalmanasszár asszír uralkodó fenyegetése ellen szövetkezett Egyiptommal7, s e fegyverbarátság
"eredményként" el is pusztult az északi zsidó ország.
A rabbinikus irodalomból tudjuk, hogy a csapatoknál volt egy szolgálatot teljesítő
pap, akinek kizárólag az volt a feladata, hogy háború estén szóljon a néphez. E
szózatot már a Tóra is megemlíti8,
hiszen nem mindenki volt alkalmas katonai szolgálatra. E pap feladata volt, hogy
kiszűrje a lelkileg alkalmatlanokat, akik a harcokban való részvételükkel
demoralizáló hatást gyakoroltak volna bajtársaikra.
Hadrakelt hadsereg esetén a Talmud bizonyos törvények alól felmentést ad a katonák
számára9. Ilyen például
a tűzifa szabadon való összegyűjtése (melyhez elvileg a fa tulajdonosának engedélye
kellene). A tulajdonos előkerítése nehézségekbe ütközhetett, s a katonák harci
szellemét nem volt szabad kockára tenni akár néhány órás fagyoskodás és
kellemetlenség miatt. A katonák többek közt felmentést kapnak az étkezés előtti
rituális kézmosás alól (az étkezés utáni ilyen körülmények között is
kötelező, mert olyan sót használtak, mely szembe jutva vakságot okoz). A szakralitás
azonban a háborút is áthatotta. Csata után, míg a frigyláda nem került vissza a
helyére, tilos volt a házastársi érintkezés10.
Rabbi Nehoráj a katonákat hozza példaként egy válaszában11, s ebből kitűnik, hogy a csatát a lelkes
fiatal katonák kezdték el, hogy rohamukkal megfélemlítsék az ellenséget, de a
végső győzelmet már a veteránok tapasztalata és harci tudománya biztosította. Itt
megmutatkozik a stratégiai szellemiség, a Tóra igéje alapján: binöurénu uvizkinénu
néléch12, csak a
fiatalok és az idősek együttes fellépése érhet el sikereket.
Fentiekből kitűnik, hogy a zsidóság, noha nem volt -és ma sem- háborút szívesen
kezdeményező nép, nem hátrált meg a harc elől, de igyekezett a háború borzalmait
is a vallásos ember számára elviselhetővé tenni. Térjünk most vissza a
Monarchiához. Idézet Karsai László tanulmányából:
"A Monarchia hadserege, mint azt Deák István (Volt egyszer egy tisztikar c.
művében. F.R.) finom elemzéssel kimutatta, Európa-szerte páratlan módon - és éles
ellentétben például a császári német hadsereg gyakorlatával - a zsidókat a
tisztikarba is befogadta. A tartalékos tiszti rang a civil életben is fontos
karrierépítő tényezővé vált. A közös hadsereg példát mutatott a társadalomnak,
a zsidók befogadása és térhódítása a gazdasági, társadalmi és kulturális
életben jóval nehezebb lett volna, ha a k. u. k. hadsereg a porosz példát követi. A
hivatásos állományban is szép számmal találunk zsidó vagy zsidó származású
tábornokokat, főtiszteket, tiszteket. A kikeresztelkedést örömmel fogadták, de nem
volt feltétele a katonai karriernek. A kifejezetten filoszemita közös hadsereg az első
világháború előtt már 30 000 zsidó tartalékos tisztre számíthatott."13
Fentiek alátámasztására néhány nevet és életpályát vázoljunk fel röviden. A
legnagyobb ívű karriert Hazay Samu tudhatta magáénak. A Rimaszombaton született fiú
bevonulása évében már a Ludovika Akadémiára járt, majd bécsi tiszti tanfolyamot
végzett. (Mindkét katonai oktatási intézmény az akkori idők legmagasabban
kvalifikált oktatási intézménye volt, az azok elvégzését igazoló iratok jelentős
megbecsülést szereztek tulajdonosuknak.) Néhány év szolgálat után a Honvédelmi
Minisztériumba került, 1910-17 között honvédelmi miniszter volt. 1917-től a háború
befejezéséig a közös hadsereg utánpótlási főnöke. 1912-ben bárói rangot kapott.
Katonai szakkönyvek szerzője, Clausewitz katonai alapművének fordítója. Nevéhez
törvényalkotások kapcsolódnak, nemkülönben a tény, hogy ő volt a Monarchia utolsó
honvédelmi minisztere. 1942-ben hunyt el.
A legmagasabb katonai rendfokozatot, tábornoki rangot, ezen belül vezérőrnagyi
rendfokozatot kapott Zöld Márton, aki szintén Ludovikát és budapesti törzstiszti
iskolát végzett. Az orosz fronton 1916-ban visszaszorította az ellenséges túlerőt, s
hőstettéért Vaskorona-rendet és nemességet kapott. Ugyancsak a tábornoki rangig
jutott Bauer Gyula, aki huszonöt esztendőn keresztül volt a tisztikar magyar
nyelv-tanítója. Az I. világháború idején a cs. és. kir. 44. gyalogezred
parancsnokaként Piavétól egészen Kaposvárig menekítette a megmaradt ezredet,
méghozzá teljes felszereléssel. 1917-ben nemességet és 1921-ben vezérőrnagyi címet
kapott.
A zsidó közép- és felsőosztály az élet minden területén egyenrangúnak érezte
magát a nemzsidó társadalom többi tagjával. Mivel életük vezérlő eszméje volt az
egyenlőség, így a Monarchiát, mely megadta nekik ezt az egyenjogúságot, teljes
lélekkel magukénak érezték. Tudták azt is, hogy az akkori idők Magyarországán a
katonai pályán való előrehaladás széles körben való elismertséget, társadalmi
megbecsülést jelentett. A Monarchia hadseregében ebből kifolyólag a XIX. század
végéig nagy százalékos arányban szolgáltak zsidók. Miként azt Karsai is
megemlíti, a hadseregben szolgálók bizonyos hányada a gyorsabb, vagy biztosabb
előrejutás érdekében -vagy talán az asszimiláció teljessé tétele végett-
kikeresztelkedett. Ez valóban nem volt feltétel, és tény, hogy felekezetéhez hű
zsidó is betölthetett olyan pozíciót, mint egy keresztény. Az 1941-ben kiadott,
Magyar Hadviselt Zsidók Aranyalbuma c. könyv adatai szerint az I. Világháborúban a
zsidó katonák éppoly hősiesen harcoltak, mint keresztény bajtársaik, s a haza sem
illette őket kevesebb elismeréssel, mint nemzsidó társaikat. A könyv hosszú
lajstroma ékes tanúsága a zsidó hősiességnek és bajtársiasságnak. Zárójelben
jegyezzük meg, hogy a könyv megszületésének dátuma, 1941., világos utalás a könyv
céljára: megmutatni és tényekkel igazolni a fasizálódó Magyarországnak, hogy
zsidó állampolgárai éppoly bátran és szeretettel védték és harcoltak érte, mint
a keresztény katonák.
Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről sem, hogy a Monarchia
korában a vallás sokkal nagyobb szerepet játszott az állam és ezzel együtt polgárai
életében, mint ma. A vallás gyakorlása, a rituálékban való részvétel az élet
természetes kelléke volt. Állam és egyház pedig szorosan összefonódott egymással
az élet szinte minden területén. A Monarchia hadserege fentiekből adódóan nem
pusztán a hon védelmére készítette fel katonáit, de gondoskodni tartozott -és
gondoskodott is- tagjai lelki szükségleteinek kielégítéséről, mégpedig a Tábori
Lelkészet által.
Nem volt ez újkeletű intézmény. Szinte minden hadseregben és minden korban
kísérték papok a katonákat. Málkicedek, aki a Biblia tanúsága szerint kohén löÉl
Eljon, a magasságos I.ten papja volt, a szövegösszefüggés tanúsága szerint14 ókori katonai lelkész is
lehetett, s mint ilyen, az első, akiről a Szentírás tudósít.
A magyar seregek mellett is időről-időre felbukkant a papok alakja. A történelmi
helyzet változásainak függvényében teljesítettek szolgálatot a századok során
más-más felekezetű papok a seregben. Zsidó lelkész először csupán az 1948-49. évi
szabadságharcban csatlakozik a honvédséghez. Az első zsidó tábori lelkész Lőw
Lipót, a nagyhírű szegedi rabbi, aki elsőként kezdte kutatni a magyar zsidóság
történetét, s aki Morvaországi születése dacára elsőként szólalt meg magyarul a
zsinagógában. A szabadságharcban való részvételéért egyébként
börtönbüntetéssel sújtották a győztesek.
Zsidó tábori lelkészet intézményesen az első világháborúig nem létezett.
Békeidőben a katonák lelki szükségleteit a helyi rabbik látták el, ők végezték a
különféle szertartásokat, s a helyi hitközségek biztosították a feltételeket. A
katonák szabad eltávozást kaptak a helyi zsinagógákba, hogy részt vegyenek az
i.tentiszteleteken. Az étkezést is a helyi hitközségek segítségével oldották meg.
Az I. Világháborúban azonban megváltozott a helyzet. A besorozott zsidó katonákat
ugyanúgy megillette vallásuk katonai szolgálatuk alatti szabad gyakorlása, mint a
keresztény állományt. Hadrakelt hadsereg esetén egyrészt igencsak bonyolult lett
volna a békeidős rendszer fenntartása, másrészt a megnövekedett igények miatt
-hiszen a kötelező sorozás nyomán jelentősen megnőtt a zsidó katonák száma a
hadseregben- a honvédelmi vezetés zsidó tábori lelkészeket volt kénytelen rendszerbe
állítani. 1914-18 között "a közös hadseregben és a m.kir. honvédségben
összesen 94 fő tábori rabbi szolgált"15.
Mi volt a tábori rabbik feladata? Állóháború vagy harci tevékenységek nélküli
időszak esetén elsősorban természetesen a mindenkori i.tentiszteletek megszervezése.
Ezen i.tentiszteletek megtartására bárhol sor kerülhetett, akár a szabad ég alatt
is. Több korabeli fénykép is tanúsítja, hogy ezek az i.tentiszteletek igen
népszerűek voltak, s a vallás gyakorlásának bevett formája volt. A katonák
vallásos igényeinek lehetőségek szerinti kielégítése igen fontos feladata volt a
rabbiknak. Ezen igények sorába tartozott a kásrusz, a kóser étkezés biztosítása
még a hadrakelt hadseregben is. Érdekességként álljon itt Kálmán Ödön: A rabbi
könyve c. munkájának vonatkozó része:
"A tábori lelkész felszerelése a következőkből áll: 1 tórapéldány, 1
sófár, legalább 10-15 tálisz, 20 héber imakönyv, 2-3 száz harctéri imakönyv,
néhány machzor, 50 kis cidákli, 100 darab mezuza. Tóratartónak olyan ládikó kell,
mely függőlegesen is állítható, függönytakaróval. A hadvezetőség készséggel
bocsát rendelkezésre megfelelő ládákat és elhelyezi azokat a hadosztálytörzs
(divízió) felszerelése mellett."16
Fentiekből kitűnik, hogy a zsidó tábori lelkészek és a hadvezetés között nem
voltak ellentétek, sőt, a minden apró rituális részletre kiterjedő figyelmet
megkövetelték a rabbitól. Egy cél vezérelte a rabbikat és a honvédelmi vezetést:
olyan katonákat harcba küldeni, akik nyugodt lelkiállapotukkal képesek túlélni az
ütközeteket.
A harcok alatt a rabbi feladatköre értelemszerűen kibővült, megváltozott. Itt
elsősorban nem az i.tentiszteleteket levezető pap, hanem a lelki gondozó lépett
színre. Vigasztalni kellett a sebesültet, vissza kellett adni lelkierejét, hogy gyorsan
felgyógyuljon. Le kellett venni a terhet a harcokban ölni kényszerülő válláról,
hiszen a tudat, hogy másik ember életét oltotta ki, a tisztességes katonában komoly
lelkiismereti válságot okozott. Elhúzódó katonai műveletek idején, a fronton vagy
az arcvonalon nem tartottak rendszeres i.tentiszteletet, nem vonták el a katonákat a
harci cselekményektől. Érvényesült az a magától értetődő elv, hogy a hadseregben
prioritása van a katonai cselekményeknek, a katonai rendszabályok szerinti életnek, s
csak az után való a vallás gyakorlása.
Ugyancsak feladata volt a rabbinak, hogy pászkenoljon, vallási kérdésekben döntsön.
Ezekben a kérdésekben (pl.: szombat megtartása hadműveletek közben) nem a
szigorítás, hanem a pikuách nefes, az életmentés céljából való könnyítés volt
az általánosan elfogadott gyakorlat. A vallás törvényei nem azért vannak, hogy az
ember alávetettje legyen a merev betűknek, hanem épp fordítva. A Tóra szavai ékes
bizonyíték: vöcháj bohem17,
éljen általuk, azaz a törvények szolgálják az ember jobb, tisztább, erősebb
életét.
Az ünnepek megtartása magától értetődő volt még háborús cselekmények közepette
is, olyannyira, hogy csak azok a zsidó katonák nem kaphattak szabadságolást, akik
szolgálatot láttak el. Olyannyira természetes volt a zsidó rituálé teljes körű
megtartásának lehetősége és jogos igényessége, hogy még maceszről és pészachi
étkekről is gondoskodtak a Monarchia hadseregében.
További feladata volt a rabbinak az anyakönyvvezetés. A felekezeti anyakönyvekbe nem
csupán az elesetteket, hanem a házasságokat (mert ilyen is volt!) is bevezették.
Az elesetteket lehetőség szerint vallásuknak megfelelő rituáléval temették el. A
zsidó katonákat igyekeztek nem tömegsírba, hanem egyes sírokba temetni. A rabbi
kötelessége volt a hozzátartozókat értesíteni a katona haláláról, természetesen
a katonai érdekek szigorú figyelembe vétele mellett. Később mód nyílt esetleges
exhumálásokra és a halottak hazai zsidó temetőben való eltemetésére.
Röviden és adott keretek között ennyit mondhatunk a Monarchia hadseregének zsidó
életéről. Megállapítható, hogy a modernnek számító hadseregben is az ősi zsidó
erkölcs és filozófia szellemében, a vallásszabadság teljes biztosítása mellett
szolgálhattak a zsidó katonák, olyan környezetben, ahol a másság nem üldözendő
és elpusztítandó, hanem tolerálandó és segítendő volt.
Hivatkozások:
1 Talmud Bávli, Mászechet Nedárim 28a
2 Mózes V. 20/5-9.
3 Példabeszédek 25/21.
4 Példabeszédek 24/17.
5 Mózes V. 23/8.
6 Mózes V. 20/10-14.
7 Királyok II. 17/4.
8 Mózes V. 20/5-9
9 Éruvin 17a.
10 Éruvin 63b.
11 Bráchot 53b.
12 Mózes II. 10/9
13 Karsai László: Rasszizmus a m. kir. Honvédségben
- a második világháború idején - , Élet és irodalom, 46. évf. 4. sz.
14 Mózes I. 14/18
15 Bíró Ákos: Tábori Rabbinátus a Magyar Királyi
Honvédségben 1914-1918, bölcsészettudományi értekezés, Pázmány Péter Katolikus
Egyetem, Budapest, 2003.
16 Kálmán Ödön: A rabbi könyve, Budapest, 1940. 68.
o.
17 Mózes III. 18/5
|
