Elhangzott a "Méltatlanul elfeledve" című "A Magyar Tudomány Napja
2004" konferencián (Budapest, 2004. november 24-én)
Bernstein Béla, az egyik legnagyobb magyar zsidó történész és az első, aki a magyar
zsidóság múltjáról írt jelentős munkát. 1868.jan. 7-én született Várpalotán.
Veszprém megye zsidóságát, amely főleg a morva vidékekről vándorolt be, ekkor már
a magyarosodás és a modernebb szemlélet jellemezte, ellentétben az ország északi és
keleti részével.
Talán ennek köszönhető, hogy az ifjú Bernstein Béla az ortodoxia által ekkoriban
annyira támadott budapesti Rabbiképző növendéke lett, az 1882-1892 közötti
évtizedben, az 1889-1890-es tanévet a testvérintézményben breslau-i (magyarul
Boroszló, ma Wroclaw) Jüdisch-theologisches Seminarban töltve. Innen indult ki a
korszerű, világi tárgyakat is oktató indexhasználó főiskolai rabbiképzés egész
Európában, a budapesti volt a második ilyen intézmény a világon.
Úgy látszik hasznosan töltötte németországi tanulmányévét, mert még 1890-ben
bölcsészdoktori oklevelet nyert Lipcsében. 1892-ben a frissen avatott rabbi
Szombathelyre kerül a tekintélyes és művelt hitközség élére, az 1880-ban Schöne
híres bécsi építész tervei alapján épült szép új templomba, amely egyike volt az
ország első tornyos zsinagógájának. Elődje volt Stier József, aki megírta az új
zsinagóga felépítésének históriáját, majd innen távozott Berlinbe, ahol rabbi
volt haláláig.
A zsidó népiskolában 1861 óta magyarul folyt az oktatás, amelyet Bernstein Béla
1897-ben egy Héber Tanfolyam létrehozásával erősített. Nagy gondot fordított az
iskolára, amelynek történetét meg is írta és 1896-ban Budapesten meg is jelentette.
Később sem szakadt el tőlük, már Nyíregyházán volt, amikor 1914-ben kiadta A
zsidók története Szombathelyen című munkáját. Itt alkotta meg élete főművét, az
1898-ban elkészült A negyvennyolcas magyar szabadságharc és a zsidók című
monográfiát, amelyhez Jókai Mór írt előszót, amelynek első mondatai jól
tükrözik a boldog békeidők szellemét, amikor az egyenjogúsítás és a
magyarosítás megoldani látszott a zsidóság összes problémáját, a magyar
zsidóság a béke álmát aludta, amelyből később oly rossz volt az ébredés:
"Szomorú jelenség volna, ha még a jelenkorban Magyarországon a fölött kellene
vitatkozni, hogy az emberi és polgári jogok a haza minden lakójára nézve
általánosak legyenek. Ezt megállapítják törvényeink, de még szilárdabbá teszi a
közérzület."
Mást is kutatott ezekben a szombathelyi években, pl. Die Toleranztaxe der Juden in
Ungarn címmel tanulmánya jelent meg 1900-ban Breslauban, de ez legjelentősebb, azóta
is gyakran hivatkozott történelmi munkája.
Levéltárak sorát kutatta át a fővárosban és a Dunántúlon, támaszkodott a
korabeli és későbbi folyóiratokra -amelyek között már zsidó felekezeti lapok is
voltak! - és az akkor még élő szemtanúk elbeszélésére.
Az 50. évforduló különben is megszaporította a szabadságharccal foglalkozó
kiadványok számát, olyannyira, hogy a Századok című történettudományi
folyóiratban külön rovat indult ismertetésükre. Ebbe a hazafias kórusba illeszkedett
a fiatal vidéki rabbi munkája, amely azóta is nélkülözhetetlen alapmű mind az
1848-49. évi szabadságharccal, mind a zsidósággal foglalkozók számára.
Bemutatja a zsidók helyzetét Magyarországon a reformkorban, a megélénkülő politikai
küzdelmek közepette az egyenjogúsítási igények első bátortalan jelentkezésétől
kezdve, ismerteti a kor politikusainak gyakran ellentmondásos hozzáállását ezekhez, a
magyarosodás első jeleit.
Március 15-e kapcsán külföldre is kitekint, hiszen lehetetlen nem észrevenni a
zsidók részvételét a "népek tavasza" forradalmaiban. Pesten ezt nem látja
annyira jelentősnek, csak egy fiatal orvos buzgólkodását emeli ki, aki valószínűleg
"a későbbi Korányi tanár volt, akkor még Kauders és zsidó". Érdekes ez a
szűkszavúság, hiszen pl. Táncsics kiszabadításánál a tömeg egyharmadát nézték
zsidónak és István főherceg a napról írva "zsidósuhancokat" emleget.
Annál részletesebben ír a következő hetek zsidóellenes zavargásairól, amelyek
végül elcsitultak, de "az elégtétel elmaradt". Beszámol az ennek
következtében bekövetkező kivándorlási törekvésekről, de a kikeresztelkedési
hullámról, amely pedig a pesti hitközség elnökét is elragadta nem ír.
Ezután öt fejezetben monográfiaszerű alapossággal taglalja a zsidók szerepét a
függetlenségi küzdelem különböző vonatkozásaiban. Míg a nemzetőrség
szervezésénél még nagy az ellenkezés a zsidók bevonásával szemben, amikor már nem
parádézni, hanem harcolni kell szívesen látják a zsidókat a fiatal honvéd
alakulatokban.
Ez szinte köztudomású és a szerző - bár forráshiányra hivatkozik- műve
legterjedelmesebb negyedik fejezetében adatok sokaságával igazolja a katonáskodásból
gyakorlatilag a XVIII.század végéig kirekesztett zsidóság bátor részvételét a
küzdelemben. Magyarországon addig még az erődökben és a katonai igazgatás alatt
álló határőrvidéken sem tartózkodhattak, csak 1788-ban engedélyezte II. József,
hogy a szekerészethez és tüzérségi segédszemélyzetnek zsidókat sorozzanak.
Nagyon kevés zsidó tiszt volt, azok is megrekedtek a zászlósi fokozatnál. Annál
meglepőbb ez a tódulás a honvédseregbe, amelybe még külföldről is hazaszöknek
zsidó katonák, és amelyre annyi szép példát hoz a könyv.
Objektivitására jellemző, hogy bár idézi a 20.000 zsidó katonáról tett
nyilatkozatokat (Kossuth is ezt a számot mondta a szabadságharc alatt!) tartózkodó
szerénységgel hozzáfűzi: "A pontos létszám megállapítása nem
lehetséges!"
Fejezetet szentel a zsidók kevésbé látványos, de legalább ennyire fontos
adakozásának a harc céljaira és nem fegyveres (egészségügy, sajtó, kereskedelem,
ellátás) szolgálatának - amelyért olyan szigorúan bűnhődtek a bukás után.
Itt találkozunk később a zsidó és magyar közéletben kiváló szerepet vitt
nevekkel, mint Einhorn Ignác rabbi, a majdani Horn Ede államtitkár.
Nem lenne őszinte, ha nem foglalkozna a zsidó "belügyekkel", a hitközségi
reformtörekvésekkel és a magyarosodással, amelyeknek személyében oly lelkes híve
volt, itt említi az utolsó pillanatban végre kimondott egyenjogúságot is.
Haynau megtorló dühe szomorúan hosszú listáját eredményezi a zsidó sérelmeknek,
amelyhez az emigráció zsidó tagjainak tevékenységét csatolja. Terjedelmes
függelék, jegyzetekkel teszi tudományos rangúvá munkáját, amelyet kiegészített a
zsidó honvédek fellelhető névsorával.
Műve fogadtatása vegyes volt. Zsidó társadalmi körökben elődeik hazafiságának,
amelyet a magyar politikai élet a recepcióval néhány éve frissen elismert
igazolását látták benne, nagy sikere volt, gyakran hivatkoztak rá. Szakmai oldalról
már nem volt egyöntetű a vélemény.
Büchler Sándor keszthelyi főrabbi és kiváló történész a Magyar Zsidó Szemle
1899. áprilisi számában fanyalgó kritikát közöl róla, elismeri Bernstein
szorgalmát és jószándékát, de hiányolja az orosz és osztrák források
feldolgozását, hiányolja hírlapi anyag és a szóbeli közlések kritikátlan
átvételét, háromoldalas hibajegyzékkel támasztva alá kifogásait. Javasolja egy
javított átdolgozás kiadását.
Meg kell mondani, hogy keresztény szerzők erőteljesebben bírálták a könyvet! I.J.
(valószínűleg Illéssy János levéltáros, történész) a Századok 1899 májusi
számában már Bernstein koncepcióját is támadja, felekezeti elfogultsággal vádolja.
Bizonyos adatait mások is kétségbe vonták, a szerző elismerte a kritikát,
előkészületeket tett egy második kiadásra. Sajnos lelkipásztori munkája és
hivatali elfoglaltsága (az Országos Rabbiegyesület elnöke és az Országos
Rabbiképző Intézet "vezérlőbizottságának" tagja volt) ezt csak négy
évtized múlva tették lehetővé.
Közben sem tétlenkedett, erről publikációk sora tanúskodik. Részt vett az Izraelita
Magyar Irodalmi Társaság Bibliafordításában. Tantervek, hittankönyvek sorát adta
ki, de nem maradt hűtlen a történeti kutatáshoz sem. Bibliatörténet, Jókai és a
zsidók című tanulmány, egy négykötetes tankönyv a zsidóság történetéről,
Graetz életrajza és sok kisebb cikk és dolgozat maradt ránk ebből az időből.
Közben 1909-ben a népes nyíregyházi gyülekezet élére került, a visszaemlékezések
szerint ő volt a közösségnek évszázados történelme során a legkiválóbb rabbija,
az egész város szerette és tisztelte.
Nagyon hatott rá a világháború és szerencsétlen befejezése. Trianoni béke elleni
templomi beszédét Magyarország igazságáért! címmel adták ki. 1939-ben már a
zsidótörvények szorításában adta ki főműve átdolgozott kiadását a Tábor
könyvek sorozatban. Előszavában talán ezért írta: " A magyar zsidóság bátran
hivatkozhat hosszú történelmére és arra a csodás korszakra, melyet a 48-as
szabadságharc és annak következményei töltöttek be.
Kétségbe nem vonható módon bizonyította be akkor lelkesedését és ragaszkodását a
magyar haza szent ügye iránt". Könyve vészjósló függelékeként már a 48-as
zsidó honvédek leszármazottainak az országgyűlés mindkét házához intézett
folyamodványát olvashatjuk, amelyben mentesítést kérnek a zsidótörvény alól!
Nem kapták meg, és Bernstein Bélát sem kímélték... 1944-ben gettóba zárták. Fia
elintézte Budapestre menetelét, de ő nem hagyta el híveit. Velük ment Auschwitzba,
tudta mi vár rá, csak egyszerű fekete, szokása szerint jegyzetekkel zsúfolt
Bibliáját vitte magával a vagonba.
Hitközsége többségével együtt sohasem tért vissza...
|