Hazugság: kegyes és kegyetlen – Konferencia absztraktok

2025. DECEMBER 10. (SZERDA) – ZSINAGÓGAI TÉR

10:00–11:15 NEMES HAZUGSÁG (SZEKCIÓVEZETŐ: GYENGE ZOLTÁN)

Borbély Gábor: A Sziszüphosz-töredék: Hazugság? Kegyetlen? Kegyes?

A híres i. e. 5. századi drámatöredék (a Sziszüphosz-töredék) hagyományozásának története háttérbe szorította azt az alapvető problémát, amit – megítélésem szerint – a szöveg fölvet: vajon hogyan terjeszthető ki a jogi és morális normák rendszere az emberi együttélés olyan területeire, ahol az igazságosságnak a társadalmi konszenzuson nyugvó legalapvetőbb elvei – ezeknek a területeknek az átláthatatlansága miatt – nem érvényesülhetnek? A töredék szövege szerint egy „bölcs, nagy tudású” ember megfelelő megoldással szolgált, ám csak úgy tudta elérni az igazság széles körű elfogadását, hogy „hazugság köntösébe öltöztette” azt, amennyiben kitalálta és bevezette a mindentudó daimón eszméjét. Vajon mi a szöveg üzenete? Az, hogy valójában nem kell tartanunk attól, amitől pedig mindenki tart, mivel ez puszta fikció? Vagy az, hogy – még ha puszta fikció alapozza is meg – észszerű tartanunk attól, amitől mindenki tart, mégpedig annak érdekében, hogy az igazságosság alapelvei érvényesülhessenek?

Mogyoródi Emese: Szókratész, Gorgiasz és a „kegyes” megtévesztés

Platón Szókratészt az igazság (és az igazságosság) elkötelezett híveként ábrázolja, s ekként a szofisták gyökeres ellentéteként, akik a retorika mestereiként – vele szemben – adott esetben mit sem törődtek beszédeik vagy érveléseik igazságtartalmával, sokkal inkább azok hatásosságával. Ezt pedig rendszerint logikai csúsztatással és/vagy érzelmi ráhatással érték el, azaz megtévesztéssel. A szókratikus dialógusokban azonban számos esetben találhatunk hasonló logikai csúsztatásokat Szókratész részéről is, ezért felmerül, hogy vagy kapitális logikai hibákat követ el, vagy érvelése szándékosan manipulatív. Felmerül tehát a kérdés, igazságos-e az efféle győzelem elérése alantas eszközökkel, azaz megtévesztéssel? Ráadásul olyanokkal, amelyeket éppen azok használnak előszeretettel, akikkel szemben ő maga az „igazság bajnokaként” lép fel?

Az előadás ebből a perspektívájából veszi górcső alá Szókratész és Gorgiasz párbeszédét Platón Gorgiasz című dialógusában. Feltárja, hogy Szókratész Gorgiasszal szemben folytatott érvelése nem csupán logikai csúsztatásokat, hanem érzelmi manipulációt is latba vet. Ennek ellenére azonban mégsem tekinthető sem igaztalannak, sem igazságtalannak, mivel célja nem a retorikai győzelem (noha azt is eléri), hanem a beszélgetőpartner terapeutikus „nevelése”, erkölcsi téttel rendelkező önreflexióra késztetése. Ez tehát a „kegyes megtévesztés” egy olyan esete, mely nem azért bocsánatos, mert csupán azokkal a fegyverekkel él, amelyekkel a másik kívánt győzelmet aratni felettünk (fair play), hanem mert erkölcsi jobbító szándék vezérli.

Ferenczi Attila: Aeneas őszintesége

Az Aeneis főhősének első megjelenítésére Vergilius egy különös jelenetsort alkot. A bajba került hős mint a trójai menekültek vezére nem azt mondja társainak, amit valójában érez, hanem tudatosan és élesen elkülöníti a nyilvános beszédét a rejtve maradó priváttól. A részlet hangsúlyos elhelyezése és provokatív megformáltsága miatt sok értelmezés tárgya volt, melyek a szöveghely lehetséges jelentései mellett értelmezőinek viszonyulását is megmutatják a vezér őszinteségének kérdéséhez. Az előadás ezt a jelenetsort kívánja különböző, ókori és nem ókori kontextusokba helyezni.

11:30–12:45 HAZUGSÁG ÉS ÖNÁMÍTÁS (SZEKCIÓVEZETŐ: GERÉBY GYÖRGY)

Gyenge Zoltán: Igazságról és hazugságról – nem morális, nem (csak) esztétikai értelemben

Nietzsche műve, az Igazságról és hazugságról nem morális értelemben 1873-ban keletkezett, de először csak 1896-ban, a szellemi elborulása után látott napvilágot. A nyelvfilozófus elnevezésű céh azóta is ezt tartja Nietzsche legfontosabb művének, csak azt nem veszi észre, hogy bár (1) a könyvnek van egy valóban fogalmi jellegű vetülete, amely azonban döntően (2) a görögökre (kiváltképp a szofistákra) vezethető vissza, illetve súlyos kritikát fogalmaz meg (és nem csupán itt) mindazokkal szemben, akik a nyelvet a logikai összefüggések tükrébe helyezik. Egyben, de nem utolsósorban (3) kritika a német idealizmus fogalmi rendszerével szemben, kiváltképp a hegeliánus reminiszcenciákra gondolva.

Az előadás döntően az igazság fogalmával próbál tisztába kerülni, hiszen az ἀλήθεια (vs λήθη) nem azonos a δικαιοσύνη fogalmával, amiből számos más egyéb megfontolás következik. Többek között a hazugság mibenléte.

Laczkó Sándor: Az önmagunkra irányuló hazugság és a kegyes lelkiismeret

Előadásomban Szent Ágoston, Immanuel Kant, Jean-Paul Sartre, Tenesse Williams és Sissela Bok gondolataira reflektálva kívánom bemutatni a hazugságnak, illetve önmagunk becsapásának a természetét, valamint a lelkiismeretünk kegyes viszonyát önámításainkhoz. Olvasatomban a hazugság legveszedelmesebb esete az önmagunkra irányuló hazugság. Önmagunk félrevezetése – hamis vágyak, remények és illúziók stb. – az élet természetes történése, amely ugyanakkor nem veszélytelen. Amikor önmagunkat csapjuk be, akkor egy személyben vagyunk félrevezetők és félrevezetettek. Ám önmagunk becsapása esetében mintha a lelkiismeretünk nem hallatná hangját. A vádló és a vádlott a lelkiismeret esetében ugyanaz a személy. Ám az önmagunkra irányuló hazugság esetében rendkívül kegyes és engedékeny ez a belső bíránk, vagyis lelkiismeretünk. Miért nem vádolja a megtévesztett belső önmagunk hazug önmagunkat? Úgy tűnik sajátos munkamegosztás van az önáltatás és a lelkiismeret között. Mindkettő személyiségünk integritását szolgálja, csak nem ugyanakkor és nem ugyanúgy. Amikor magunkat szédítjük, akkor lelkiismeretünk nem vádol (hogy megvédjen), hanem átengedi a terepet önáltatásunk eszköztárának. Az önámítás is véd azáltal, hogy célokat jelöl ki és reményekkel kecsegtet. Önmagunk vágyhazugságait személyiségünk energiáinak az összefogására használja, s lelkiismeretünk ezt nem szokta blokkolni. Azért kegyes hozzánk lelkiismeretünk, amikor önmagunkat csapjuk be, mert önvédelmi mechanizmusunk eme másik formáját hagyja érvényesülni. Nincs dolga vele. Annál inkább van a másokra irányuló hazugságainkkal.

Marosán Bence: A hazugság mint erkölcsi kötelesség – Kant és Constant vitája az élet védelmében elkövetett hazugságról ma

Az 1790-es években Immanuel Kant és Benjamin Constant között zajlott egy nevezetes vita arról, hogy szabad-e hazudni, ha ezzel megmenthetünk egy életet. A gondolatkísérlet ismeretes módon abból állt, hogy egy gyilkos az ajtóm előtt érdeklődik potenciális áldozata hollétét illetően, aki viszont nálam keresett menedéket a gyilkos elől. A kérdés az volt, hogy ilyen helyzetben megszeghetem-e a kategorikus imperatívusz azon alkalmazását, mely szerint hazudni tilos. Kant szerint nem. Ha a gyilkos megöli áldozatát, az az ő tette, én ebben nem válok bűnrészessé azáltal, hogy a kategorikus imperatívusznak, az erkölcsi törvénynek engedelmeskedem. Benjamin Constant szerint Kant elgondolása eléggé rugalmatlan és életidegen, és konkrétan – gondoljunk csak a jakobinus rémuralomra, amikor sokan, a rendszer üldözöttjei közül, barátaiknál kerestek menedéket – emberek halálához vezethet. Kant és Constant vitáján azóta is tudományos diskurzusok tárgya. Azonban a legtöbb megközelítés, mely Kant és Constant vitájában Constant pártját szeretné fogni, leginkább következményetikai módon érvel Kant ellenében. Előadásomban Kant alapján, deontikus, felelősségetikai, és speciálisan kanti alapokon érvelek Kant ellenében. Azt kívánom megmutatni, hogy Kant saját erkölcsfilozófiai alapvetéséből az értékek és kötelességek hierarchiája következik; amire maga Kant nem volt tekintettel, azaz ebben a vitában magánál Kantnál mutathatunk fel egyfajta következetlenséget. Eszerint az élet joga, és az élet iránti kötelesség minden más kötelesség fölött áll. Azáltal, hogy olyan igazságot mondunk, melyről tudható, direkt módon élet elpusztításához vezet, gyilkossághoz, az élet iránti kötelességünket szegjük meg. Vannak tehát olyan igazmondások, melyek kötelességszegésként értelmezhetőek, és olyan hazugságok, melyek kötelességteljesítésként.

14:00–15:15 HAZUGSÁG ÉS HIT (SZEKCIÓVEZETŐ: BORBÉLY GÁBOR)

Geréby György: Miért lehetetlen hazudni?

Az előadás témája Lawtoni Hugó egy szellemes argumentuma aminek érdekes következményei adódnak. Az oxfordi magiszter a 14. század első felében a korabeli logikai szemantika egy problémájából kiindulva amellett érvelt, hogy a mentális nyelv feltevése alapján lehetetlen hazudni. A mentális nyelv problémája standard egyetemi vitatéma volt 14. század elején, mind az artista (filozófiai) mint a teológiai fakultásokon. Hugó lényegében a mentális nyelv feltételezése ellen használja fel az érvet, hiszen nyilvánvalóan lehet ténylegesen hazudni, tehát a mentális nyelv problémája izgalmas paradoxonokra vezet. A paradoxon másik ága viszont arra mutat rá, hogy a mentális nyelv bevezetése nem kerülhető meg, és ez mai szemmel olvasva is érdekes problémákhoz vezet.

Gábor György: A nagymama frizurájától a teltkeblű hurikig – A Paradisus carnalis fikciója – hogyan lett a muszlim túlvilágból keresztény bordélyfantázia

Az előadás az utópiák és az eszményi birodalmak különbségéből kiindulva vizsgálja a vallási képzelet szerkezetét. Míg az utópia a valóság tagadására épülő „reális hazugság” – a földi világ megjavíthatóságának illúziója, az ember eredendő jóságába vetett hit –, addig az eszményi birodalmak, mint a paradicsom és a pokol, a „kegyes hazugság” terei. Ezek a transzcendens alakzatok számolnak az ember kettős természetével, s a földi lét korlátaira adott teológiai kompenzációként működnek: a megváltás és a büntetés metafizikai egyensúlyaként. A túlvilág képei így nem a világ meghamisítását, hanem az emberi végesség vallási feldolgozását jelentik.

E keretben az előadás a középkori keresztény teológia iszlámképét a „kettős hazugság” logikája felől elemzi: azt a retorikai és teológiai eljárást, amelyben a keresztény gondolkodás az iszlám túlvilágképét „testi hazugságnak” állította be, hogy így saját „kegyes hazugságát”, az isteni látás (visio Dei) szellemi igazságát erősítse. A „vinum et virgines” toposza, amelyet Petrus Venerabilis és Aquinói Tamás az érzéki vallás jelévé tett, a keresztény önkép ellenformája lett. Az iszlám paradicsom „hamissága” nem teológiai tévedésként, hanem funkcionális tükörként jelent meg: a „másik” érzékisége a kereszténység szellemi fölényét volt hivatott mutatni.

Az előadás e kettősséget antropológiai és kognitív szempontból értelmezi. Minden túlvilágkép – a Korán kertje éppúgy, mint az Aquinói-féle visio Dei – narratív alakzat, a halálfélelem és a remény elbeszélése. A „pia fraus” nem erkölcsi hiba, hanem a hit hermeneutikai feltétele: az ember a halált csak az ígéret fikcióján át tudja elviselni. A kereszténység és az iszlám így párhuzamos mítoszok: mindkettő a halál terhét oldja fel transzcendens történettel, miközben egyik a másik „hazugságát” leplezi le.

Ambrus Gergely: Léteznek-e hitek? Fikcionalizmus és a logikai empirista értelmezések

A hitek és más ún. népi pszichológiai állapotok természetének az értelmezése az elmefilozófia egyik központi témája. A hétköznapi diskurzusban jellemzően úgy használjuk ezeket a kifejezéseket, mint amelyek elménk valóságos belső állapotaira utalnak. Az analitikus filozófia metafizikai korszakában, az 1960-as évektől kezdődően, a domináns elképzelések szintén belső állapotként értelmezték a hitet, amelynek a természetét ontológiai keretben tárgyalták: jellemzően realista (reprezentacionalista és/vagy funkcionalista) vagy anti-realista (neurális eliminativista) elképzeléseket fogalmaztak meg.

Az előadásban olyan alternatív elképzelésekre fókuszálok, amelyek az ontológiai megközelítés helyett a „hit” jelentését a fiktív kontextusok terminusainak a jelentéséhez hasonlóan értelmezik. Az ilyen elképzelések közös kiindulópontja az a tézis, hogy a hitek fikciók: hit-fogalmunkat úgy használjuk, mintha az elménk valóságos állapotaira referálna, azt azonban nem állítják, hogy a fogalom valóságos referenciával rendelkezik: azaz csak „úgy teszünk”, mintha a hitek léteznének.

A fikcionalizmus háttereként vázolom a főbb analitikus filozófiai nézeteket a hit természetéről, továbbá összevetem az elképzelést korábbi hasonló nézetekkel, így a dennetti és davidsoni interpretacionizmussal. Ezen túlmenően olyan, lényegében feledésbe merült nézeteket is bemutatok, Reichenbach és Carnap logikai empirista nézeteit a „hit” jelentéséről, amelyek rokoníthatók a fikcionalista elképzelésekkel, de új aspektusokkal is gazdagíthatják a hit értelmezéséről folyó vitát.

15:30–16:25 PERFORMATÍV HAZUGSÁG (SZEKCIÓVEZETŐ: MOGYORÓDI EMESE)

Kiss Attila: Shakespeare hazugságai a kora újkor ismeretelméleti válságának tükrében

A kora modern kor ismeretelméleti válságának bizonytalanságai olyan ellentétpárokon keresztül nyernek színpadi megjelenítést Shakespeare és kortársai ellentmondásos és provokatív tragédiáiban, amelyek összekötik a bizonyosság iránti társadalmi és vallási igény kifejezését a színházi reprezentáció megkerülhetetlen szemiotikai dilemmájával: a jelenlét megteremtésének kérdésével. Abban a korban, ahol a világ magas fokú szemioticitására épülő középkori világmodell még mindig domináns, de már kikezdik az új, mechanikus világmodell előképei, a színház a legalkalmasabb médium arra, hogy megjelenítse a hazugság, a kettős beszéd, a színlelés kérdéskörét, ami állandó izgalomban tartotta a Tudor- és Stuart-kori társadalmat.

Hamlet a valóság felszínének áttörésére, a látszaton való túljutásra tett erőfeszítései közepette nem a hazugság, hanem az igazság kelepcéjébe esik: azt hiszi, a Szellem igaz szándékára bizonyítékot találhat, ha meggyőződik arról, hogy a jelenség nem állított valótlant. Az Egérfogó-jelenetben színházi eszközökhöz folyamodva valóban sikerül kiderítenie, hogy apját Claudius gyilkolta meg. A jelenség nem hazudott, csakhogy ez még távolról sem jelenti azt, hogy szándéka igaz, és semmi nem zárja ki azt, különösen protestáns olvasatban, hogy a visszatérő szellem alakját öltő jelenés a Sátán követe legyen. Öt évvel a Hamlet után, az utolsó „nagytragédiában”, a Macbethben Shakespeare az ekvivokáció vizsgálata során már a középpontba állítja ezt a teológiai problémát, és a darab elején Banquo szájába adja a korábbi darab, a Hamlet megoldásának kulcsát: „Romlásba vinni gyakran igazat / Mondanak az éjfél küldöttei.” (1.3) Előadásomban a hazugság kora modern színpadi megjelenítésének szemiotikai, társadalmi, vallási kérdéseivel foglalkozom, és a problémát többek között a tanúság hermeneutikájának Paul Ricoeur által kidolgozott elmélete alapján vizsgálom.

Gelencsér Gábor: A hazugság verziója, a Verzió igazsága – Erdély Miklós filmjéről

Erdély Miklós a Balázs Béla Stúdióban forgatott Verzió (1979) című filmje a tiszaeszlári vérvád koncepciós perének megidézésével nem csupán az antiszemitizmus holokauszt utáni tapasztalatát, illetve az ötvenes évek politikai diktatúráját fogalmazza meg, hanem kísérleti filmként a médium alapvonására is rávilágít, miszerint amit a filmen látunk, az ontológiai értelemben igaz, hiszen a fotografikus rögzítés kedvéért a valóságban megtörtént. A film illuzórikus, manipulatív természetét Erdély felforgató módon a vérvádper hazugságának, az elképzelt narratívák verzióinak bemutatásával leplezi le. Az előadás az életmű tágabb kontextusától a film adaptációs megoldásain át az igazság/hazugság határát elbizonytalanító „jelentéskioltás” konkrét részleteinek elemzéséig ívelő gondolatmenetben tesz kísérletet Erdély radikális művészet-, illetve filmelméleti koncepciójának bemutatására. Avagy másképp, s jóval egyszerűbben: a mű címének értelmezésére.

16:40–17:55 HAZUGSÁG, MEGTÉVESZTÉS, MESTERSÉGES INTELLIGENCIA (SZEKCIÓVEZETŐ: BALÁZS GÁBOR)

Szalai Judit: A globális polikrízis: hazudunk magunknak?

A világ jelenleg új, rendkívül komplex, egymással bizonyos mértékben összefüggő és egyes elemeiben átláthatatlan krízisek halmazával találja magát szemben. Előadásomban azt szándékozom bemutatni, hogy az ezen polikrízisre adott válaszok milyen kognitív torzításokat manifesztálnak, milyen megalapozatlan premisszákra és a szituációhoz nem illeszkedő gondolati hagyományokra, keretekre támaszkodnak. Ezek jó részét – félelmektől és vágyaktól – motiváltan alkalmazzuk a jelen állapotra, ami sajnálatosan hátráltatja a krízisekkel való hatékony szembenézést.

Nagy Márta: „Tarka hazugságok művészete” – A meggyőzés és a hitelesség kérdése a deepfake korában

A valóság többször vesztésre állt a történelem folyamán. Arisztotelész a Retorika című művében arra figyelmeztet, hogy a retorika egy olyan képesség, ami feltárja a meggyőzés lehetőségeit, megragadja a meggyőzés módjait, hihető mozzanatok segítségével bizonyítjuk az igazságot vagy a látszatigazságot. A görög társadalomban, ahol is egész tömegeket, illetve közösségeket kellett meggyőzni a poliszon belül a népgyűlésen vagy a bíróságon, jogos volt a figyelmeztetés, miszerint: „…mások azon mesterkednek, hogyan lehet a tarka hazugságok köntösébe öltöztetve a hamist igaznak feltüntetni.” A tömegeket hitványnak tekintő goebbels-i propaganda „szép szavakkal csapta be a tömeget,” mert úgy tartotta: „a tömeget nem lehet eléggé lenézni, mindig ostobább, mint amilyennek hisszük. Mindent el fog hinni, a legnagyobb képtelenségeket is.” A modernkori hamisítás pedig egyidős az audiovizuális eszközök megjelenésével. A hamisított fényképek felhasználása politikai célokból nem újkeletű. A modern technológiák, különösen a mesterséges intelligenciára épülő gépi képalkotások segítségével pedig ma már egy hétköznapi felhasználó is könnyedén készíthet olyan hamis (hamisított) videót, amelynek szereplői olyan dolgokat tehetnek vagy mondhatnak, amit nagy valószínűséggel nem tennének vagy mondanának. Addig nincs is túl nagy probléma, amíg az un. „olcsó” („cheapfakes” vagy „shallow fakes”) videókkal van dolgunk, de a mélyhamisítás (deepfake) komoly politikai, társadalmi problémákat okoz. Előadásomban a politikai vonatkozású, kampányidőszakban különösen megszaporodott deepfake videók meggyőzési, hitelességi kérdéseit vizsgálom a jogi szabályozási környezet kontextusában.

Kornai András: Se non è vero, è ben trovato – ChatGPT 5.1 Thinking

A tanulmány három hagyományt kapcsol össze: Fallis hazugság– és megtévesztés-elemzését, a rabbinikus sheker és geneivat da’at tilalmait, valamint Kornai alapértelemzésen alapuló megtévesztés-elméletét. Ezeket Izsák megkötözésének narratíváján keresztül vizsgálja, különösen Ábrahám „Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról” kijelentése kapcsán, amely a szokásos áldozati háttér miatt erősen sugalmazza, hogy az áldozat nem Izsák lesz. Ez tehát tipikus alapertelemzéses megtévesztés, amely egyúttal kérdésessé teszi a „kegyes hazugságok” rabbinikus engedményeinek határait.

A cikk Kierkegaard „hit lovagja”-olvasatát, valamint Fingarette önbecsapás-modelljét ütközteti: az első szerint Ábrahám az etika teleologikus felfüggesztésében él, nem mond le a gyilkosság egyetemes tilalmáról, de olyan közvetlen viszonyban áll Istennel, amelyet mások számára nem lehet közvetíteni vagy elmagyarázni. A második szerint Ábrahám saját belső elhárító mechanizmusainak is áldozata. A szerző végül azt javasolja, hogy a Megkötözést emelt, példaszerű esetté tegyük, amely a hazugság- és megtévesztési szabályok érvényességi tartományát kalibrálja, a mindennapokban csak szűk teret engedve a leshanotnak, és fenntartva az intézményesített „bald-faced” hazugságok elutasítását.

2025. DECEMBER 11. (CSÜTÖRTÖK) – TENNEN TEREM, 2. EMELET

10:00–11:35 HAZUGSÁG ÉS VALLÁS (SZEKCIÓVEZETŐ: FALUDY JUDIT)

Balázs Gábor: A „kegyes hazugságok” etikája

Már Platón óta számos politikai filozófia iskola fogadta el, hogy a közjó és a társadalmi rend megőrzése megkívánhatja bizonyos „mítoszok” fenntartását akkor is, ha azok igazságtartalma egy filozófus számára nyilvánvalóan cáfolható. Az arisztokratikus elitizmusnak az elméleti alapja a kivételes képességűek és a tömeg megkülönböztetése, érzelmi alapja azonban a társadalmi felelősség és szolidaritás érzése. Az előadás hagyományos és kortárs zsidó vallásfilozófiai szövegek alapján amellett fog érvelni, hogy ez a tézis „a modern demokratikus” korban legalább annyira védhető álláspont, mint amennyire a pre-modern korban volt.

Darvas István: Az ember esszenciálisan hazug – A hazugság funkciói a rabbinikus irodalomban

A rabbinikus hagyomány a hazugságot nem pusztán a tényszerű igaz–hamis dichotómiájában kezeli, hanem egy komplex morális, társadalmi és hermeneutikai térben helyezi el. Az előadás azt vizsgálja, hogy a midrásirodalom és a hálákikus források miként konstruálják a hazugság természetét és az emberi kommunikációban betöltött funkcióit. Az elemzés kiindulópontja, hogy a „hazugság” a rabbinikus szövegekben nem egységesen elítélt kategória: a tilalom – „midvár seker tirhák” – jelenléte mellett számos olyan midrási és jogi diskurzus található, amely a valóság elferdítését bizonyos kontextusokban nemcsak megengedhetőnek, hanem hasznosnak vagy akár szükségesnek tekinti.

Dobos Károly Dániel: A „kegyes politikai hazugság” hagyománya Al-Fárábinál

A maimonidészi életműben szép számmal fellelhető inkonzisztenciák egyik szokásos értelmezési módja szerint a bölcs mester egynémely szövegében a „kegyes politikai hazugság” eszközével élt, míg másutt az általa meggyőzőbbnek vélt, de a társadalom szélesebb körei elől a hagyományos rend fenntartása érdekében elrejtendő nézeteit is nagyobb nyíltsággal fogalmazta meg – ez eredményezett ellentmondást a szövegkorpusz egyes részletei között. A Maimonidésszel foglalkozó tudományos irodalomban régi axióma az is, hogy szerzőnk a „kegyes politikai hazugság” Platónig visszanyúló hagyományát arab közvetítéssel, jelesül az általa is nagyra becsült Abú Naszr Muhammad al-Fárábitól (872–950), az arab hagyományban a „Második Tanító” (értsd: Arisztotelész után) megtisztelő címmel illetett gondolkodótól sajátította el. Bár Al-Fárábi írásai első olvasatra alátámasztani látszanak azt a bevett olvasatot, miszerint a muszlim filozófus a társadalom érdekében elkövetett „kegyes hazugság” hagyományát bizonyos esetekben megengedhetőnek vélte, az életmű behatóbb tanulmányozása számos kérdést vet fel ezzel kapcsolatban. Előadásomban Al-Fárábinak a „kegyes politikai hazugsághoz” való viszonyát vizsgálom, abban a reményben, hogy az így nyert megállapítások segíthetik a tisztánlátást a maimonidészi szövegkorpusz néhány régóta vitatott helyének értelmezése tekintetében is.

Sárközy Miklós: Taqijja és kitmán – a közösség védelme és az álcázás gyakorlata az iszlám vallásban

Jelen előadás arra vállalkozik, hogy megvizsgálja az iszlám vallásban azokat a kifejezéseket, fogalmakat, attitűdöket, amelyek lehetővé és legálissá teszik a muszlim vallás rejtett, titkolt megtartását, gyakorlását olyan esetekben, amikor a muszlim individuum vagy közösség életét, vagyonát fenyegetés éri.

A hit eltitkolásának gyakorlata az iszlám korai időszaka óta létező jelenség volt; már az első muszlim generációk is alkalmazták, hogy elkerüljék az üldöztetést. Később e fogalmaknak számottevő irodalma alakult ki többfajta és egyben pontosan körülírt értelmezési lehetőségekkel.

Az iszlám vallásban több fogalom is kapcsolatba is hozható a vallási védelme érdekében tett színleléssel kapcsolatban: a legismertebb kifejezés a taqijja (’óvatosság’), mely fogalom használata változó jelentéseket öltött magra a különböző muszlim felekezetek, szunnita és a síita muszlimok között.

A taqijjához kapcsolódó, hasonló célokra használt muszlim kifejezés a kitmān (‘elfedés’ vagy ‘álcázás’), a hallgatásba burkolózás vagy elhallgatás általi álcázás. A kitmán alkalmazása a síita iszlám ágaiban különösen fontos, ahol a hívek eltitkolhatják hitüket, amikor úgy látják, hogy üldöztetés vagy hitük megvallásának kényszere fenyegeti őket.

11:50–13:25 ZSIDÓELLENESSÉG ÉS HAZUGSÁG (SZEKCIÓVEZETŐ: GÁBOR GYÖRGY)

Konrád Miklós: „Nemkívánatos elemek” – A galíciai zsidó bevándorlás ellen hozott 1903. évi V. törvénycikk és a dualizmus kori zsidóellenesség

Amikor 1900. február 17-én Darányi Ignác földművelésügyi miniszter a „Galícziából bevándorolt proletár elemek üzelmei” kapcsán a képviselőházban kijelentette: a kormány úgy döntött, hogy a bevándorlás kérdését „gyökeresen és sürgősen” rendezni fogja, a parlamenti napló szerint a reakció „hosszantartó, zajos helyeslés, éljenzés és taps” volt, mégpedig „a ház minden oldalán”.

Minek örültek ennyire az országgyűlési képviselők? A perspektívának, hogy a kormány korlátozni fogja a galíciai zsidók bevándorlását, amely egyhangú vélekedés szerint évtizedek óta tömeges jelleget öltött.

Amikor 1903 elején a képviselőház a külföldieknek a magyar korona országai területén való lakhatásáról szóló törvénytervezet tárgyalásába fogott, a tervezetet benyújtó kormány már tudta, hogy az 1900-as népszámlálás szerint az országban tartózkodó galíciai születésű zsidók száma jelentéktelen. Ám erről hallgatott. Amit annál inkább megtehetett, hogy az egyebekben őszintén liberális és filoszemita kormányzat e nyilvánvalóan a galíciai zsidók ellen készülő törvény kapcsán ismételten tagadta, hogy annak bármiféle zsidóellenes éle lenne, amiért is tárgyalása során – amint már annak előtte, illetve utána – kitartóan csupán „elemek”-ről beszélt.

Miről szólt igazából ez a törvény? És ennél általánosabban: miként értelmezhető a liberális Magyarország teljes politikai és szellemi elitje által osztott félelem a valójában jelentéktelen zsidó bevándorlástól? Előadásunkban ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni.

Földényi F. László: Az igazság vége

„Hazudtunk reggel, éjjel meg este” – nincs felnőtt ember Magyarországon, akinek ne lenne ismerős ez a mélyen igaz mondat. Szükségszerű-e, hogy a politikusok előbb-utóbb eltorzulnak és hazuggá válnak? Jól kiszámított érdekből teszik, vagy rákényszerülnek? Vagy eleve hazugságra építik a karrierjüket? Mit jelent a politikai hazugság egy demokratikus államban, és mit egy autokratikus, diktatórikus berendezkedésben? Mitől tűnhet a hazugság igaznak, az igazság pedig hazugnak? A hatalom miként tudja az igazat hamissá, a hamisat pedig igazzá tenni? Előadásomban ezt vizsgálom, visszamenve az egyik ősforrásig, Hitler Mein Kampf című könyvéig, és ennek a hazugságra vonatkozó részeit hasonlítom össze a drezdai zsidó irodalmár, Victor Klemperer naplójának, valamint LTI – A Harmadik Birodalom nyelve című könyvének a hasonló vonatkozású megállapításaival.

Berkovits Balázs: Október 7. tagadás – Antiszemitizmus-tagadás

Előadásomban megpróbálom összeszedni azokat az elemeket, amelyek az októberi 7-i, a Hamász által Izrael területén elkövetett pogrom tagadását, és/vagy igazolását idézték, illetve idézik elő a mai napig, elsősorban az önmagát „progresszívnek” valló baloldalon.  E tagadás fogalmi előfeltétele az antiszemitizmus létének elutasítása, formai előképe pedig a holokauszt-tagadás.

A kortárs „radikális” kritika két elterjedt formája az esszencializált kategóriák alkalmazása és a „módszertani dualizmus”, a bináris ellentétek használata. Izrael esetében ezek a kettősségek a „gyarmatosítás”, „megszállás”, „apartheid” és „népirtás” fogalomköreihez társítva jelennek meg, ahol az egyik fél az elkövető és viseli az összes felelősséget, míg a másikat csak passzív áldozatként ábrázolják (míg az empirikus igazolást meg sem kísérlik). Ezek a fogalmak morális fundamentalizmust, olyan fundamentalista felháborodást közvetítenek, amely igazságos és erkölcsileg megalapozott kritikának tűnik.

Ezzel szemben az izraeliek ellen népirtó szándékkal véghezvitt támadás erkölcsileg jelentéktelen és szinte észrevehetetlen marad: nem válik eseménnyé. Nem azért, mert feltáratlanul maradt volna, ahogyan az Dél-Szudánnal, a kurdokkal, az ujgurokkal és másokkal kapcsolatban történik egy örökké ismétlődő ciklusban: az október 7-i mészárlásoknál, és annál, ahogyan történtek, semmi sem lehet nyilvánvalóbb, mivel a terroristák maguk dokumentálták és hozták nyilvánosságra tetteiket.

Azonban a valós történések szóba sem jönnek, minthogy Izraelt elnyomó telepes-gyarmatosító államnak tekintik. Ez automatikusan azt jelenti, hogy – függetlenül a népirtó szándéktól és gyakorlattól – minden ellene irányuló akciót, sőt, a soha nem látott, népirtó jellegű brutális cselekményeket is valamiképp nemlétezőnek vagy jogosnak fogják beállítani.

Bánffy Eszter: Hazugság – megtévesztés – önámítás – pusztítás? A Régészek Európai Szervezetének küzdelme 2025-ben

Minden tudományág sebezhető, de a régészet a maga kulturális örökség-központúsága, identitás-képző jellege miatt a mindenkori kormányok és politikai erők különösen kedvelt eszköze a társadalmi gondolkodás manipulálására. Ebben a tartományban értelmezhető az agresszív gázai, pro-palesztin kampány.

A European Association of Archaeologists a világ minden szakembere előtt nyitott, aki a legtágabb értelemben vett Európa régészetével és örökségvédelemével foglalkozik. Az EAA a legnagyobb taglétszámú szervezet, a 2024-es konferenciáján 5200 résztvevővel. Idén azonban a BDS (Boycott, Divestment, Sanctions) támadásának látszik áldozatul esni.  Módszerük: a vezetőségi tagságra jelöltek manipulálása, beépülés a vezetőségbe, hamis információk terjesztése, érzelmi nyomás-gyakorlás, megtévesztés, a konferencia előtt közvetlenül küldött követeléseket tartalmazó nyílt levél, majd felszólítás a konferencia tönkretételére, gyűlölet-beszéd a social media-felületeken. Végül „az akadémiai szabadság nevében” az akár egy százalékban különböző véleményűek megbélyegzése, karakter-gyilkossággal való ellehetetlenítése. – és mindez csupán az első felvonás.

Célom mégis inkább a jelenség megértése: hogyan manipulál a BDS? Mi vehet rá egyetemi professzorokat, magasan képzett múzeumi vezetőket, vagyis régmúlt társadalmak felkent kutatóit arra, hogy a világ összes szenvedését szó nélkül hagyva csakis a gázai palesztinok érdekében támadjanak saját kollégáikra? Másképpen: hogy értheti az elmúlt korok társadalmát az, aki nem érti a jelent?

A történet közepén járva – bizonytalan végkifejlet mellett – az eddigi tanulságokat összegzem.

14:35–16:10 MEGTÉVESZTÉS ÉS ILLÚZIÓ A MŰVÉSZETEKBEN (SZEKCIÓVEZETŐ: FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ)

Pintér Tibor: A zenei hazugság retorikája a 18. századi kölcsönzés esztétikája

A „zenei hazugság” fogalma provokatív, de termékeny megközelítést kínál a 18. századi zenei gyakorlat egyik legérzékenyebb kérdéséhez: a zenei kölcsönzéshez. A modern esztétikai ítélet hajlamos ezt plágiumnak, vagyis „hazugságnak” minősíteni, míg a 18. századi zenei kultúrában a szellemi tulajdon jogi fogalmának megjelenéséig az imitatio kompozíciós stratégiának számított.

Az előadás célja kettős: egyrészt bemutatni, miként válik a kölcsönzés a barokk zenei retorika egyik legösszetettebb esztétikai gesztusává – a hűség és az elrejtés, a tisztelet és a manipuláció kettősségében; másrészt újraértelmezni a „zenei hazugság” fogalmát mint esztétikai műveletet, amely a szerzői identitás és az eredetiség modern fogalmait is próbára teszi.

Rényi András: Parrhasziosz kijózanító hazugsága – Adalékok a trompe l’oeil-festés művészettörténeti értékeléséhez

A festői tudásnak már az antik görögök idején is a képek ’valósághűsége’, azaz a köznapi és a képek által szimulált észlelés tapasztalata közötti különbség volt az egyik fokmérője – és évezredeken át születtek történetek arról is, hogy hamis illúziók keltésével miként voltak képesek a festők ideig-óráig becsapni laikus nézőiket. A 17. században ezt a kérdést tematizálandó külön festői műfaj is született, a trompe l’oeil, amelyet Jean Baudrillard nem ok nélkül tekintett a festészet transzcendálásának. Néhány újkori példa és ellenpélda felvillantásával azt kérdezem, miért épp a 17. században vált ennyire fontossá a játék a képek megtévesztő képességével – és hogy függ össze mindez a festői megismerés kritikai-esztétikai kapacitásainak kialakulásával és a modern, önmagát tematizáló metafestészet megszületésével.

Basics Beatrix: Történelmi festészet – tényábrázolás vagy fiktív narratívák

Az 1800-as években az egyre sokasodó számú és jelentőségű európai művészeti akadémiák a képzőművészeti műfajok rangsorát jelentősen átalakították. A legnagyobbra értékelt történelmi festészet osztályaiba igyekeztek a legtöbben felvételt nyerni, és a közönség érdeklődése is e műfaj iránt volt a legerősebb. A 19. század közepére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a különböző országokban mást jelentett és más feladatot töltött be a történelmi festészet. Ennek oka részben a romantika nemzetfogalmának egyre növekvő jelentősége volt, így az egyetemes, nemzetek fölötti helyett, a nemzeti történelem köréből kerültek ki a választott témák. A kompozíciók utánzása, a motívumok vándorlása független volt attól, hogy a mű tárgya az egyetemes vagy a nemzeti történelem köréből vétetett: eleinte a festők még nem sokat törődtek a történeti hűséggel, de persze a tárgy egyetemessége nem is nagyon segítette vagy kívánta meg ezt; míg – Werner Hofmann hasonlatával élve – a múltba kulcslyukon beleső történelmi festők már egyszerre akartak megfelelni a századelő törekvésének az emelkedett szimbólum teremtésével és a cselekmény pontos és hű ábrázolása követelményének. A történelmi jelenetek többértelműek lettek, a didaktikus-példázatszerű szimbolikus háttértartalom újabb értelmezés-rétegeinek hozzáadódásával gazdagodva. Ennek megfelelően a történelmi festészet nem értelmezhető az igaz és hamis koncepciói alapján; a történelem képei lehetnek tényszerűek vagy a valóságtól eltérőek, az események ábrázolásai az igazságot manipuláló, fiktív narratívák.

Faludy Judit: A nyugalom illúziója, az elfedés feszültsége – Kérdésfelvetések a térszervezésről Király György hagyományos csendéletre fókuszáló alkotásaiban

Király György alkotásaiban a sokszor meghatározhatatlan horizontvonal és enyészpont, a nézőt is mozgásra kényszerítő perspektívaváltások kitakarják a tárgyegyüttesek környezetét. Láthatóan a tárgyak viszonya egymáshoz, az elő- és a háttérhez olyan rutinszerű képalkotás eredménye, amit ugyanakkor nagyon nehéz beilleszteni a művészettörténeti struktúra megszokott rendjébe. Az objektek térben elfoglalt helye minduntalan megkérdőjeleződik.

A játékosságot a hangsúlyos középre szervezés mögött is érzékelni lehet, többször éppen a szélre (asztal, posztamens szélére) helyezett „leesők” féltett egyensúlya jelenti. Sosincs olyan tárgycsoport, ami ne álló helyzetben mutatkozna. A tárgyak közti viszonyrendszer gyakorta utal megfélemlítésre, elnyomásra, eltiprásra.

Mi ebben a hazugság? A tárgyak nem pontos másolatai a valósan beállított csendéleteknek, csendeknek, hanem azok vetületei, már csak a képzeletben megszülető észlelések, érzetek – hol árnyékkal, hol anélkül. Minden időfaktort kikapcsolva jelennek meg. A befogadó pusztán az identifikáció hamis illúzióját képzeli el. A nézőpont mindig valami külső helyszínt feltételez, nem kerülünk a tárgyakon belülre, távolságot tartunk velük. Még akkor sincs korlátozva a tekintetünk szabad vándorlása, ha a tárgyegyüttes mögött hirtelen falakkal találkozunk, vagy a mélybe húz a billenés örvénye. A mélység végtelen tere csak látszólagos „fekete lyuk”, a sötétség árnyjátéka.

16:25–17:45 HAZUGSÁG ÉS TORZÍTÁS (SZEKCIÓVEZETŐ: RÉNYI ANDRÁS)

Weiss János: Az összeesküvéstől az összeesküvéselméletig

Az „összeesküvés” fogalmának alapvetően kétféle jelentése van: egyrészt az állam megdöntésére irányuló szervezkedés, másrészt egy általános világmagyarázat. Előadásomban azt próbálom megmutatni, hogy a filozófia történetében hogyan jön létre ez a második jelentés. Az alapvető kérdésem, hogy ehhez a második jelentéshez tapadnak-e kritikai felhangok; és ha igen, akkor mikortól és kinél. És innen következik egy kis kitekintés a mára, de csak annyiban, amennyiben ezt az elemzett klasszikus szerzők gondolatai lehetővé teszik.

Az előtérbe állított szerzőim a következők lesznek: Boethius, Thomas Morus, Pierre Bayle és Lessing.

Sándor Klára: Az igaz és a valódi

A konferencia témája nagyon szorosan kapcsolódik az emberi nyelvvel kapcsolatos jelentés-értelmezésekhez. Míg a hétköznapi életben természetesnek tűnik, hogy a szavaknak van jelentésük, s ezt a jelentést mindannyian ismerjük is, akik azonos nyelvet használunk, a nyelvészeti értelemzéseknek csak egyik, privátnyelv-alapú iskolái osztják ezt az álláspontot. Az empirikus nyelvészet Wittgenstein nemprivát-nyelv értelmezését látja igazoltnak, azaz hogy jelentés nincs, csak lesz, egy adott, meghatározott kontextusban alakul mindig ki, s mindig eseti is. Ez viszont fölveti annak a kérdését is, hogy tudunk-e, képesek vagyunk-e a valóságról úgy beszélni, ahogyan az van, az általunk érzékelteket úgy átadni másoknak, hogy bennük ugyanazok a képek képződjenek meg. A válasz ennek az iskolának a keretein belül nyilvánvalóan csak a nem lehet. De azt is jelenti ez, hogy tulajdonképpen csak másokat félrevezetni vagyunk képesek, legjobb szándékaink ellenére is? Előadásomban amellett érvelek, hogy nem: a valódit ugyan verbális elbeszélésekkel nem tudjuk átadni a másik embernek, de ettől még nem kell lemondanunk arról, hogy igazat mondjunk.

Beke Tamás: Modern kori „hazugságipar” és antiszemitizmus – a norvég példa tanulságai

Az elmúlt évtizedekben ipari méretűvé váltak a Zsidó Állammal szembeni torz és ellenséges narratívák. A kezdetben humanitáriusnak tűnő palesztinbarát mozgalom idővel olyan fejlett ‘hazugsággyárrá’ alakult, amely módszeres torzításokra és manipulatív üzenetekre épül.

Napjainkban ez a jelenség már nemcsak Izraelt érinti, hanem a zsidók ellen irányuló, gyakran erőszakos uszítást is magában foglaló modern antiszemita ‘hírgyárrá’ vált. A valódi probléma ma már nem az Izraellel szembeni kritika, hanem egy tudatos narratív stratégia megjelenése, amelynek lényege a hétköznapi Izrael kritikának álcázott, rendkívüli sebességgel terjesztett verbális és vizuális hazugság. A tények manipulálása gyakran számadatok és képek mögé rejtve történik. A valóság – legyen szó a palesztin áldozatok számáról vagy egy manipulált gázai fotóról – addig nem számít, amíg az Izrael-ellenes narratívát szolgálja. A ‘hírgyár’ pontosan tudja, hogy a hazugság gyorsabban terjed, mint az igazság, így idővel elmosódnak a határok a tény és a torzítás között. Ez a folyamat világszerte erősíti az antiszemita toposzokat, és hozzájárul a közvélemény manipulálásához.

Előadásunkban a fogalmi és elméleti alapok mellett bemutatjuk, hogyan terjed a hazugság, és milyen összetevői lehetnek. Részletesen dokumentált norvég példáinkon keresztül betekintést nyújtunk Európa egyik leginkább Izrael-ellenes közbeszédébe, feltárjuk a hazugságok prototípusait, valamint az Izrael ellenes globális ‘hazugságipar’ helyi változatait, sajátos skandináv jellegzetességeit.

Hajdú Eszter: „Elhallgatni és elhallgattatni” az elmúlt 20 év küzdelmei a rendszerbe „be nem simuló” filmkészítő számára

Különösen nehéz a helyzete a filmkészítőnek, ha olyan témákat keres, amelyeket az aktuális kultúrpolitika el akar hallgatni, vagy amelyeket csak a saját politikai céljainak megfelelő kontextusában akar tárgyalni. Filmjeim többsége romák, zsidók és többségiek feszültséggel teli viszonyáról szól, legtöbbször arról, hogy a rasszizmus és antiszemitizmus hogyan hatja át a teljes a társadalmi struktúrát. Az elmúlt évek magyar kultúrpolitikája a társadalomkritikát nem vagy nehezen tűri és elutasítja, gyakran üldözi azokat a műalkotásokat, amelyek kritizálják a nacionalista szemléletet. Előadásom saját tapasztalataimról, küzdelmeimről szól.