A Rabbiképző rövid története

Az Országos Rabbiképző Intézet (vagy Landesrabbinerschule) 1877-ben nyílt meg a neológ zsidó mozgalom rabbiszemináriumaként. Célja olyan rabbik képzése volt, akik jártasak a Bibliában, a rabbinikus szövegekben, a magyar kultúrában és a korabeli tudományokban egyaránt, és képesek az akkor virágzó, magyarul beszélő, modernizálódó zsidó közösségek szolgálatára. A rabbiképző így a breslaui szeminárium mintáját követte.

A 19. század során a magyarosodás és a polgárosodás a zsidóság minden csoportját érintette, bár különböző ütemben. Elkeseredett harc folyt egyrészt a szigorúan orthodox tábor, a pozsonyi Hatam Szofer (Mose Schreiber) örökösei, másrészt a modernitás és bizonyos újítások iránt nyitott közösségek között. Ezek igen sokszínűek voltak, egymás mellett léteztek a mérsékelt reform (mint például a pesti Dohány utcai zsinagóga vagy a Löw Lipót rabbi által vezetett szegedi közösség) és a kifejezetten tradicionalista közösségek. A tudományosság elveit valló, modern rabbiképző intézet felállítását voltaképpen már 1806-ban felvetették, majd – Európa több hasonló intézményének alapítása idején – Kossuth Lajos későbbi tábori rabbija, Löw Lipót is sürgette 1844-ben.

Az orthodox és a modernitás iránt nyitott közösségek közötti szakadás végül az 1868-69-es magyarországi zsidó kongresszus után intézményesült. Ez a kongresszus volt az, amely az orthodox képviselők kiválása után elhatározta a rabbiképző megalapítását. Az Intézet létrehozásához a pénzügyi hátteret a Zsidó Oktatási Alap biztosította, amelyet I. Ferenc József császár hozott létre 1850-ben a zsidókra az 1848-49-es magyar forradalomban való részvételük miatt kiszabott pénzbírságból. A Wissenschaft des Judentums szellemiségét követő tantervnek fontos részét képezte a hagyományos rabbiképzés irodalma, a Talmud és a zsidó vallásjogi kódexek is.

Végül I. Ferenc József 1873-ban kiadott engedélye, majd egy 1877-es miniszteri rendelet alapján 1877. október 4-én nyitotta meg kapuit az Országos Rabbiképző Intézet. Első igazgatója Bloch Mózes (1815–1909), elismert rabbinikus szaktekintély és talmudista volt. Két, akkor még fiatal professzor segítette őt, akik mindketten a breslaui rabbiképzőben tanultak és ott avatták fel őket. Kaufmann Dávid (1852–1899), a kiemelkedően széleskörű és alapos ismeretekkel rendelkező tudós, aki leginkább a középkori zsidó filozófiáról szóló munkáiról és ma a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában található gyűjteményéről ismert, a zsidó történelem, filozófia és homiletika professzora és egyben könyvtárunk alapítója volt. Bacher Vilmos (1850–1913) pedig a bibliai exegézis, a héber filológia, az ágádá és a midrás, valamint a zsidó-perzsa irodalom neves professzora volt, és ő lett 1907-ben a Rabbiképző második vezetője. Kaufmann korai halála után Goldziher Ignác (1850-1921), az iszlám világszerte elismert tudósa vette át a filozófiai és vallástörténeti kurzusokat. Bacher halála után az intézmény vezetését a szeminárium egykori végzőseinek új generációja vette át: Blau Lajost (1861–1936), a zsidó tanulmányok világhírű tudósát Guttmann Mihály (1872–1942), talmudista követte, majd 1943 és 1950 között Löwinger Sámuel (1904–1980).

A 20. század közepéig a szemináriumnak két, egyenként ötéves tagozata volt. Gimnáziumi tagozata, az úgynevezett „alsó tanfolyam” párhuzamosan nyújtott erős világi (európai) és zsidó alapképzést, az érettségi vizsgát követő „felsőbb tanfolyamon” pedig tudományos megalapozottságú rabbiképzés indult be, ahol a hallgatók a bibliai és talmudi tanulmányok, a homiletika és a háláhá mellett történelmet, filozófiát és keleti nyelveket is tanultak. Sok hallgató egy félévet vagy évet a breslaui vagy berlini rabbiképzőben is eltöltött. Egy 1891. évi miniszteri rendelet kötelezte a hallgatókat, hogy két (később négy) évig heti 12 órát abszolváljanak a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészettudományi karán, a rabbivá avatás feltételéül pedig előírta a bölcsészeti doktorátus megszerzését. A végzettek rabbiként, hitoktatóként, a Tanítóképző Intézet vagy a Rabbiképző oktatóiként helyezkedhettek el. Az intézményben végzett rabbik a modernitás, a tudomány és a hagyomány képviselői voltak, és modernizálódó közösségeik elismert szellemi és intellektuális vezetőivé váltak. Napjainkig háromszáznál több rabbi szerzett itt diplomát.

A második világháborút megelőző években… TOVÁBB >>

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára / Klösz György fényképei

A második világháborút megelőző években a magyar kül- és belpolitika fokozott jobbratolódása, majd az erősödő antiszemitizmus, az ún. zsidótörvények, a deportálás, a Soá, a háborús károk mérhetetlen szenvedést és pusztítást okoztak. A vészkorszak alatt számos tudóst és diákot meggyilkoltak, a szeminárium épületét 1944-ben az SS sajátította ki, a könyvtári gyűjtemény egy jelentős részét elrabolták.

A következő években sok zsidó elhagyta az országot, többek között az intézmény akkori igazgatója, Löwinger Sámuel is 1950-ben Izraelbe vándorolt. Ezután pár évig Scheiber Sándor (1913–1985) és Roth Ernő (1908–1991) együtt vezette az intézményt, majd miután Roth 1956-ban elhagyta Magyarországot, Scheiber egyedül. A szeminárium külföldre emigráló végzettjei külföldi egyetemeken és zsidó közösségekben váltak híressé – Bécsben, St. Pöltenben, Stuttgartban, New Yorkban, Indianapolisban, a jeruzsálemi Héber Egyetemen, a Tel Aviv-i Egyetemen, a Bar Ilan Egyetemen, a Berkley-n. Mindeközben Scheiber volt az, aki a kommunista rendszer alatt is életben tartotta Magyarországon a zsidó tudományosságot. Rendkívül sokat publikált magyarul és idegen nyelven egyaránt, munkájával hozzájárult a magyar zsidó történelem, néprajz, művészet és irodalom, valamint a kairói geniza anyagának kutatásához. Vezetése alatt a Szeminárium nem csak magyar közösségek számára képzett rabbikat és kántorokat, hanem a kommunista blokk egyetlen rabbiképzőjeként Szófiától Moszkváig érkeztek ide diákok. A következő igazgató, Schweitzer József (1922-2015) sok tekintetben Scheiber útját követte; 1989 után pedig, amikor már új lehetőségek nyíltak meg, az új korszak útját egyengette.

A rendszerváltás kedvező fordulatot hozott a magyarországi zsidóság életében. Egyre többen íratták be gyermekeiket a zsidó felekezethez tartozó vagy ahhoz kötődő, régi és új iskolákba. Az 1990-es években a Rabbiképző is fokozatosan szélesítette profilját, beindult többek között a tanárképzés, a szociális munkás képzés, megalakult a doktori iskola. 1998-tól húsz éven át Schőner Alfréd (1948–) volt az igazgató majd rektor, és az ő vezetésével az intézet 2000-ben egyetemi akkreditációt szerzett, és azóta Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem (OR-ZSE) elnevezéssel működik.

Ma az OR-ZSE-n öt államilag akkreditált szakon és egy szakirányú továbbképzésen lehet végzettséget szerezni, valamint a Doktori Iskolában vallástudomány szakterületen tudományos fokozat (PhD) és habilitált doktori cím is elnyerhető. Emellett az Egyetemen három oklevelet adó hitéleti tanfolyam is működik. Az intézményben működő nyelvizsgaközpont államilag akkreditált nyelvvizsga-lehetőséget biztosít bibliai és modern héber nyelvből. A hallgatók a képzés keretében többek között klasszikus és modern héber, arámi, ladino, jiddis, judeo-arab, ógörög, francia nyelveket is tanulhatnak. 2023-ban a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolával és az AVICENNA Közel-Kelet Kutatások Intézettel együttműködésben „Összehasonlító vallástörténet – alkalmazott kulturális tanulmányok” néven új mesterszak indult.

A rabbiképző eddigi vezetői:

  • 1877–1907 Bloch Mózes
  • 1907–1913 Bacher Vilmos
  • 1914–1932 Blau Lajos
  • 1933–1942 Guttmann Mihály
  • 1942–1950 Löwinger Sámuel
  • 1950–1956 Róth Ernő és Scheiber Sándor
  • 1956–1985 Scheiber Sándor
  • 1985–1998 Schweitzer József
  • 1998–2019 Schőner Alfréd
  • 2019–2022 Vajda Károly
  • 2022-től Balázs Gábor (rektori jogköröket gyakorló általános rektorhelyettesként), 2024-től Darvas István elnökkel közösen.