Egy 18. századi jemeni diwan

A diwan a jemeni zsidó hagyományban otthoni használatra készült vallásos, paraliturgiai költeményeket tartalmazó gyűjtemény. Érdekességük jellegzetes alakjuk: a verses formához alkalmazkodva keskenyek és hosszúkásak. A Könyvtárunkban őrzött példány címlapján a bevezető így indítja a gyűjteményt: „A Könyörületes nevében kezdem írni az énekeket és dicsőítéseket Istennek, a lelkek Istenének; az első Rabbi Jehuda Halevi (emléke legyen áldott) verse, szombatra.” A jemeni zsidó írásbeliség jellegzetes kétnyelvűségének nyomaként a héber szövegbe itt-ott arab elemek vegyülnek, ahogy már a bevezető is az arab awwal (אוול, „első”) szóval jelöli a nyitóverset.

Juda Halevi (1075–1141) középkori hispániai héber költő és filozófus volt; világi és vallásos versei a héber költészet fontos művei. A jemeni zsidó közösségek költészetére különösen nagy hatást gyakorolt: a diwanok másolói a hispániai klasszikusok, mindenekelőtt Halevi verseit tekintették gyűjteményeik törzsanyagának, a jemeni költők pedig átvették verseléseik formáit és műfajait. Kötetünk is ezt a hagyományt tükrözi: 175 lapon több száz verset őriz különböző szerzőktől, több évszázadból.

A gyűjteményben található Kirjá jefefijá (קריה יפיפיה, „Gyönyörűséges város”) című verset például Zeharja al-Dhahirinek tulajdonítják. Zeharja al-Dhahiri 16. századi jemeni tudós, kabbalista és költő volt, fő műve a rímes prózában írt Szefer há-muszár. Sokat utazott, és utazásai során eljutott a Szentföldre is, Cion-vágya tehát nem pusztán irodalmi örökség volt, hanem megélt tapasztalat. A vers Juda Halevi leghíresebb elégiájának, a Cijon há-lo tisáli (ציון הלא תשאלי, „Cion, hát nem kérdezed”) kezdetű pijutnak versmértékét és rímeit használja. Halevi verse nyomán egy egész műfaj született: a szakirodalom cionidáknak nevezi a mintáját követő Cion-verseket, amelyek közül több mint húsz a tisá be-ávkor mondott gyászénekek rendjébe is bekerült. A klasszikus arab eredetű kvantitatív verselés rövid és hosszú szótagegységek szabályos váltakozására épül; a hispániai héber költészet az arabból vette át, és fenntartása a Hispániától már eltávolodott későbbi pijut-kultúrákban önmagában is a hagyományhoz való ragaszkodás jele. A Kirjá jefefijá metruma az arabul basít („kiterjedt”), héberül mitpásét nevű versmérték rövidített változata – ugyanaz, amelyet Halevi használt. A vers sorzáró rímszavainak többsége is Halevi elégiájából származik, új mondatokba öntve. A pijut-kutatás ezt nem utánzásnak, hanem tudatos hagyománykövetésnek tekinti: a szó szerinti ismétlés kapcsolja a késői jemeni költőt a Cion-vágy évszázados láncolatába. A vers Jeruzsálemet szólítja meg, és a Cion-költészet klasszikus motívumait fűzi egybe: a lélek a Szentély udvaraiba vágyakozik (a 84. zsoltár szavaival), a költő galambként repülne, hogy megcsókolja a város köveit és kegyelje porát (a 102. zsoltár nyomán), miközben a „fiak száműzetését” gyászolja, a záró sorok pedig a helyreállított város örömét vetítik előre. A mi kéziratunk szövege – egy önálló másolási hagyomány lenyomataként – több ponton eltér a ma közkeletű változattól.

A könyvtár 1934-ben vásárolta meg ezt a kötetet Bacher Vilmos rabbi, orientalista, a Rabbiképző Intézet egykori igazgatójának örököseitől 100 pengőért, minisztériumi támogatásból.   

(A teljes kézirat könyvtárunk több száz kéziratával együtt digitálisan elérhető a Ktiv adatbázisban az Izraeli Nemzeti Könyvtárral kötött együttműködés keretében ITT.)